Az 1936-ban publikált Bûntudat és a Vígszínházban 1943-ban bemutatott Atyai ház után szinte természetszerûleg és a trilógia befejezõ köteteként ír­tam 1951-ben az itt következõ Por és hamu címû korrajzot és vallomásomat. Korrajzot és val­lomást — ismételem, mert mint ahogy látni fogják, ez a nagy­terjedelmû és széles mederben hömpölygõ mû több (vagy ke­vesebb, de mindenesetre más), mint egyszerû regény — cél­kitûzéseiben, igényeiben, de fõként mûvészi és írói szándé­kaiban igyekszik túllépni a ki­zárólagosan mese és történés bonyodalmaira épített regény határait. Hiszem ugyanis, hogy a fejlõdõ, de gyökereiben a XVII., XVIII. és fõképp XIX. század folyamán kialakult klasszikus elbeszélés mind jobban és szélesebben magába olvasztja a történetírás, emlékirat töre­dékek, sõt más egyéb részlet­tudományok elemeit, helyet adva természetesen személyes élmények és emlékek szöve­dékeinek, ezáltal átitatva és behálózva az elbeszélés nyers mese– vagy regényanyagát, szinte a história és krónika határáig terjesztve ki az egyéb­ként kezdettõl fogva ledérségre hajlamos mûfaj, mármint az elbeszélés és regény kereteit. Egyébként jelen történetem hõse egy bizonyos Lénárt György volt csendõrfõhadnagy, akinek életét és pusztulását mondom és mondatom el egy embertelen hajsza keretében, évszázadunk elsõ tizedébe ágyazva az eseményt, így és ekképpen keltve életre hõsök és áldozatok szenvedõ, azóta talán már rég elporladt nagy­számú csapatát, szinte halotti beszédet tartva szenvedéseik, porrá és hamuvá vált emlékük fölött, egyben pedig, hogy tel­jes legyen a kör, a bûntudat és az atyai ház után — az író, a gondolkodó és a tanú jogán — e töredékek tükrében mutatva be egy letûnt, kemény, porrá vált világot.