„Piszkos Fred, a kapitány!” Hogy hol és milyen hajón, mikor és milyen minõsítés alapján lett kapitány, ezt még a fegyintézetek és bûnügyi nyilvántartók sem tisztázták, annyi más körülménnyel együtt, amelyek Piszkos Fred személyével összefüggésben idõnként felmerültek, de afelõl senkinek sem lehetett kétsége, hogy Piszkos Fred valóban kapitány. Ki is lenne kapitány, ha nem õ, aki név szerint ismeri a világ összes révkalauzát, pertuban van az ausztráliai csarungi törzs varázslójával, és olyan ciklonban csak egyszer hajózott eddig, hogy közben kialudt a pipája. (De utóbb kiderült, hogy ez a pipa nem volt Watson gyártmányú manillagyökér.) Idõnként zsebre dugta a kezét, megrántotta a nadrágját, és imbolygó felsõtesttel elindult. Volt a lényében valami csodálatos közöny és kihívó megvetés mindenkivel szemben. De a legszembeötlõbb egyéni jellemvonásként mégiscsak az élt róla a köztudatban, hogy õ a világ legpiszkosabb embere. Ez olyan közvetlen bizonyításra nem is szoruló benyomás volt, mint a filozófia rendszerének bármelyik, úgynevezett õsténye. Napbarnított arca mint a nagy misztériumot õrizte az utolsó mosdás idõpontját. Csak annyi látszott futólag is kétségtelennek, hogy ez az idõpont találgatás tárgyát sem képezheti mint közelmúlt dátum. Egyáltalán kétségesnek látszott, hogy ez az ember valaha tisztálkodott-e.