A Midas király: mûvész-regény. E zsánernek már a magyar irodalomban is vannak elõzményei, Justh és Bródy mûvész-regényei. Az igazi ihletõ azonban a közös mester, Zola, aki Claude Lantier sorsában beszélte el a modern mûvész tragédiáját (L'oeuvre). Zola bátorítja, hogy „filozofikus” regényt írjon, polemizálva a romantikával, Jókainak még virágjában lévõ irányával. „A bölcselõk századában – fejti ki Ambrus – a magasabb cél érdekében megkövetelt igazságok kizárják maguk közül a fictiot s a képzelmi elemtõl teljesen ment regény filozófiainak nevezi magát … S ezek a tudálékos, tanítgató regényírók korántsem a kontárok közül valók, az új elveket a mesterek egész sora testesíti meg, melyek hatása – még az orthodox táborra is – nagyarányú. Voltaképp hát egy általános, bár törvényesen el nem ismert jelenség az, amelyért Zolának annak idején felelnie kellett.” A Midas király elsõ, nagyobbik fele erõteljesen képviseli a pozitivizmus, a naturalizmus ihletését. Annál feltûnõbb a regény második felének impresszionisztikus, szkeptikus hangulata. Tükre ez annak a hangulatváltozásnak, amely a nyolcvanas évek végén, a pozitivizmus rovására, a tudományban és mûvészetben egyaránt lezajlott. Ambrusnál ezt a fordulatot megrázó, személyes élmény is motiválja: felesége, Tormássy Gizella 1890-ben meghal, gyermekágyi lázban, egy árva gyermeket hagyva maga után. E motívumot regényébe is beleviszi, s ez a fájdalmas líraiság is okozza, hogy a záró akkordokban a „fölényt felváltja a mélabú, az õszi tompaság”.