A politikai média Magyarországon az elmúlt körülbelül húsz évben több változáson és válságon ment keresztül: a politikai intézmények és a gazdasági rendszer megváltoztatása óta többször alakult át a médiarendszer. Kis túlzással mondhatni: öt médiarendszer-változás zajlott le. Ezek egymásra torlódtak, és így igen nehézzé vált a (folyamatos) alkalmazkodás az új helyzetekhez. Másként fogalmazva: hiányzott a demokratikus újságírás tapasztalata, hiányoztak ennek hosszú évtizedei akkor, amikor a demokratikus nyilvánosságot eltérő jellegű politikai és gazdasági kihívások érték, illetve amikor új médiumok megjelenésükkel alapvetően változtatták meg a médiarendszer-viszonyokat. Mindehhez járult egy-egy jelentős médiaintézmény belső válsága (például a Magyar Televízióé az 1980-es évtized közepétől), ami a rendszerszintű változásokról és kihívásokról elterelte a politikusok és az újságírók figyelmét.
Napvilág Szakkönyv 20 év után 80 pont
Hogyan olvassunk naplót, önéletrajzot és más típusú személyes történeti forrást? Ez a fő kérdése ennek a kötetnek, amelynek kettős célja van. Egyrészt konkrét szövegek alapján általános szempontokat, útmutatót kínál a személyes történeti források értelmezéséhez. Másrészt néhány esettanulmány során igen részletesen bemutatja e szempontok használhatóságát, miközben adott szöveg filológiai vizsgálatát is elvégzi. Ami a vizsgálati kérdéseket illeti, a következőkre kell gondolni: Miként lehet a szerző saját korában keletkezett regényeit személyes forrásként értelmezni? Miként deríthető ki a szerző szándéka és miért hasznos követni: hogyan változott a szerzői elbeszélés például különféle naplóverziók során, levelek és regények, emlékbeszédek és önéletrajz között? Mennyiben formálták ezeket az elbeszéléseket a műfaji szabályok és a közönség normái? Találhatók-e nem-specifikus különbségek a személyes forrásokkal való foglalkozás során? Milyen módon működik a történészek (az olvasók) által használt „értelmezési keret” a naplók, önéletrajzok olvasásakor? Mennyiben határozzák meg a személyes források használatát a történetírás egyes részterületein zajló változások? A kötetben mindezek mellett hangsúlyos a tapasztalat történetének témája, hiszen fontos kérdés: a személyes történeti forrásokból vajon megismerhető-e valakinek a múltbeli, megélt tapasztalata – és ha igen (vagy nem), miként válik történelmi tapasztalattá? A személyes történeti forrásokról és tapasztalatról szóló kötet az 1848 és 1948 közötti Magyarország történetéről tudósító naplók, önéletrajzok, másféle visszaemlékezések, levelek és regények elemzésére épít, példái innen valók.
Létezett-e olyan, hogy Horthy-rendszer? Kollaboráns vagy németellenes ellenálló volt-e Horthy Miklós? Mi a zsidó? Rémületet keltett-e az erdélyi és a felvidéki szellem? Milyen feminizmus volt a keresztény-konzervatív világban? Miért nem lett olajsejkség Zalából? Hány millió koldus országa volt Magyarország? Bűnös város volt-e Budapest? Amerikanizálódott-e a kultúra? Hová lett a budai világítótorony? Ki volt az igazi Trebitsch? – és így tovább. E kötetben egymás után sorakoznak a legkülönfélébb kérdésekre adott válaszok egy olyan korszakról, amelyről az utóbbi években nemcsak a történészek vitáznak, hanem közéleti diskurzusokban is folyamatosan jelen van.
Ezt a könyvet sokféleképp lehet olvasni. Akár hagyományosan, az elejétől a végéig, akár tematikus kérdéscsoportonként: a politika, gazdaság, társadalom, kultúra, mindennapi élet és további egységek szerint, vagy akár tetszőleges kérdéstől elindulva a kereszthivatkozásokat követve, mindig új és újabb kérdésekhez és válaszokhoz jutva. Vagy csak az éppen minket érdeklő kérdést elolvasva, bárhol és bármikor, amikor épp egy kérdés-válasznyi időnk van.
De olvashatjuk többféleképpen egyéni beállítódásunk szerint is: saját vagy családi sérelmeink, jó és rossz tapasztalataink, a büszkeség – ki mindenkit és mi mindent adtunk a világnak –, vagy természetes előítéleteink mentén. És mert minden könyvben kérdéseinkre keressük a választ, ez a kötet megkísérli, hogy néhány sokak fejében ott bujkáló kérdést szakszerűen és röviden megválaszoljon a sokféle igazság mögött rejlő történeti valóságot kutatva.
Ízelítő a kötet által megválaszolt kérdésekből:
A könyv hősei aktív, cselekvő, azaz „modern” nők, akik olykor tiltások, nehézségek ellenére értek el sikert egy olyan korban, amikor a társadalmi modernizáció lelassult, és amely erősen a férfiaknak kedvezett, inkább az ő érvényesülésüket segítette. A szerzők megközelítésében a hangsúly azonban nem annyira az állam és a kormányok törekvéseire helyeződik, noha Klebelsberg Kunó és Hóman Bálint eltérő „nőpolitikáját” is bemutatják. Inkább arra hívják fel a figyelmet, hogy a feministákon és a tömegkultúra normái szerint élő nőkön kívül a konzervatív világnézetű nők egyre nagyobb csoportjai akartak emancipálódni, a férfiakéval egyenlő jogokat kivívni egy keresztény-nemzetinek nevezett időszakban. E „konzervatív feminista” és más felfogású nők között ügyvédtől az állatorvosig, újságírótól a gyógyszerészig és filozófustól az országgyűlési képviselőig sok elfeledett nő található. A kötet a Horthy-kor nőtörténetének keresztmetszetét adja. Vizsgálja az első világháború hatásait az emancipáció folyamatában, és részletesen tárgyalja a korszakban zajló heves vitákat a „jó” és a „rossz” nőről, amelyekben ilyen kérdések vetődtek fel: milyen a nőies nő? Vajon elveszíti-e nőiességét a nő, ha egyetemre jár? Képes-e egyáltalán egy fiatal lány egyetemen tanulni, azaz elég okos-e egy nő ahhoz, hogy orvosnak vagy akár tudósnak álljon? A könyv alapos áttekintést nyújt a nők közép- és felsőfokú oktatásának helyzetéről, az értelmiségi nők munkavállalásának tendenciáiról és a nők nyilvánosságban történő – egyesületek, média, politika – egyre erőteljesebb megjelenéséről.
A női kommunikáció kultúrtörténete a történetírás viszonylag új tématerülete. Első megközelítésben beletartozik a nőknek szóló, a nőiességet és a férfi–nő viszonyt formáló, valamint a nők részvételével zajló kommunikáció is, legyen az társadalmi, családi vagy például szervezeti kommunikáció. A kötet tanulmányai ennek a nagy területnek néhány aspektusát villantják fel, elsősorban kora újkori és modern kori jelenségek bemutatásán keresztül. Olyan témákról szólnak, mint a női levelezés, a női kommunikáció a nemesi családokban, a női művelődés és kommunikáció egymásra hatása, a nőiesség és hazafiasság jelentésének változása és viszonya, egy női csoport megszervezésére létrehozott sajtótermék működése, a nőket megcélzó és egyúttal a nőiességet újradefiniálni próbáló propaganda, egyes női alkotók (filozófusok, költők, újságírók, esszéisták) tevékenysége, a nők médiafogyasztása, a társadalmi nemi norma közvetítése a személyközi kommunikációban és a nőkkel kapcsolatos kutatások során. A tanulmányok szerzői a Bécsi Egyetem, a Szlovák Tudományos Akadémia, valamint az Eötvös Loránd Tudományegyetem Nőtörténeti Kutatóközpontjának munkatársai.
Az elmúlt húsz év közéleti vitái meg-megújulóan a rendszerváltás értelmezése és értékelése körül forognak. A különféle pártállású közszereplők az új rendszer kiépülése során megjelent gondokat rendre arra vezették/vezetik vissza, hogy valakik megakadályozták a pozitív változásokat vagy eltérítették az átalakulás folyamatát a megálmodott menetétől.
Lehetetlen vállalkozás volna igazságot tenni a különféle rendszerváltás-értelmezések és az elmúlt két évtized konfliktusokkal teli fejleményeinek eltérő értékelései között. A történésznek nem is dolga az ítélkezés, fölöttébb kockázatos, ha a jelen ingoványos talajára merészkedik. Milyen hasznot remél attól, ha mégis megteszi? Nem többet, mint hogy a maga szemléletmódjával közelmúltunk vagy inkább napjaink politikájának jelenségeit a történelemmé válás menetében, a lényeges folyamatok részeként próbálja meg értelmezni – ezzel járulva hozzá a még sokáig lezárhatatlan vitához. Jelen munka az államszocializmus nyolcvanas évek végi világrendszerválságától a globális kapitalizmus napjainkban kibontakozott első nagy válságáig terjedő két évtizedes korszakot fogja át. Először a nyolcvanas évek végén kialakult válság természetét, a világgazdasági-világpolitikai folyamatokkal való összefüggését kísérli meg feltárni, és természetesen azt is, hogy milyen nemzetközi feltételek mellett ment végbe a nagy átalakulás. Majd a politika és a társadalom viszonyának problémáját vizsgálja a rendszerváltásban annak reményében, hogy kiderül, melyek voltak a magyar rendszerváltás történetének azok a lényeges vonásai, amelyekben az új rendszer egyre világosabban látszó legitimációs problémái gyökereznek.
Az írás legnagyobb része az elmúlt húsz év politikájának történéseivel foglalkozik, az új rendszer társadalmi megítélése körül szaporodó gondok eredetét kutatja, abban a reményben, hogy az olvasó, amikor leteszi a könyvet, megalapozottabban tudja a maga számára megvonni a rendszerváltás óta eltelt két évtized mérlegét.
A rendszerváltás után kialakult-kialakított kapitalizmus legitimációs válsággal küzd. A máig kiépült magyar újkapitalizmus ugyanis az eddigi gazdasági, foglalkoztatási, mobilitási, demokratikus, jövedelmi és fogyasztási teljesítményével nem képes igazolni a rendszerváltás sikerességét – sem a fejlett országokhoz való felzárkózás tekintetében, sem a lakosság jólétének, boldogulásának és biztonságának megalapozásában. Teljesítményével képtelen önmagát legitimálni, lényegében azt sem tudja igazolni, hogy az átmenet során hozott súlyos társadalmi „áldozatok” a „nemzet” érdekét szolgálták. A szerző, az MTA Politikai Tudományok Intézetének munkatársa amellett érvel, hogy merőben új politikai stílusra van szükség ahhoz, hogy valóban kikristályosodjon egy mindenkire kiterjedő nemzeti érdek és nemzeti stratégia.
A 20 év után sorozat harmadik kötete az országos érdekegyeztetés rendszerváltás óta eltelt húsz évét, illetve jelenét és jövőjét elemzi. Az időszak – ha a taxisblokád révén közismertté vált Országos Érdekegyeztető Tanácsot nézzük – akár sikertörténetként is értékelhető. Az OÉT-nek és más munkaügyi érdekegyeztető intézményeknek meghatározó szerepe volt a munkaügyi rendszerváltásban, a piacgazdaság munkaügyi jogszabályainak és intézményeinek kiépítésében, illetve a munkahelyi és társadalmi béke megőrzésében. Borúsabb annak a szélesebb társadalmi párbeszédnek a mai képe, amelynek az Európai Unió elvárásai szerint is a hatalom civil kontrollját, a civil társadalom részvételét kellene biztosítania a közpolitikák alakításában. Az intézményekben – melyek száma egyre nő – alig folyik érdemi munka, nincs igazán helyük politikai rendszerünkben és alkotmányos rendünkben, s minden egyre inkább átpolitizálódik. A politika nem igazán kíváncsi a civilekre, a civilek pedig egymással sem beszélnek.
A szerző, Héthy Lajos kutató közgazdász és szociológus, az MTA doktora. Húsz éven át a Munkaügyi Kutatóintézet igazgatója, ma a Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet munkaügyi igazgatója. Többszörös munkaügyi államtitkárként szerepet vállalt a rendszerváltás utáni társadalmi párbeszéd kiépítésében.
A magyar gazdaság jelenleg sikertelenebb, mint a kelet-európai gazdaságok többsége. A magyar politika talán nem silányabb, mint másutt, de a politikai kultúra szinte az egész blokkban szánalmas, az előzményektől függetlenül. Vajon azt a következtetést kell ebből levonni, hogy a cselekvők szerepe valóban jelentéktelen, hogy az áldozatok és erőfeszítések értelmetlenek voltak? Az intézmények nélkülük, az ő cselekvéseik és döntéseik nélkül változtak nagyobb léptékű, alkalmasint globális mozgások hatására? A tanulmány – kettéválasztva a rendszerstruktúra és a társadalmi struktúra fogalmát – azt vizsgálja, hogy milyen volt az államszocialista rendszerstruktúra és társadalmi struktúra, milyen erők, milyen cselekvők hatottak ezek „leváltására”, és miben különböznek az új struktúrák az előzőktől.
A rendszerváltás óta eltelt két évtized történetének megértése és az eredmények számbavétele elképzelhetetlen a jogrendszer változásainak elemzése nélkül, hiszen a magyarországi tárgyalásos, békés rendszerváltás éppen arra irányult, hogy a diktatúra lebontása jogilag szabályozott keretek között menjen végbe. A parlamenti demokrácia és az alkotmányos jogállam intézményi keretei meghatározó szerepet játszottak a társadalmi béke fenntartásában és a stabilitás megteremtésében. A kapitalista piacgazdaság és az alkotmányos demokrácia közjogi felépítménye szilárdnak tűnik, de a mélyben ellentmondásos és veszélyes folyamatok zajlanak.
A stabilitás nem képes ellenállni minden kihívásnak, amelyet a politikai szereplők idéznek elő, sőt ma már világosan látható, hogy a politikai kultúra alacsony szintje, a populizmus, a jogállami értékek nyílt semmibevétele, a régióra jellemző bizonytalan helyzetű alkotmányosság az intézményes hiányosságokkal karöltve a végletekig gyengítheti vagy akár fel is számolhatja a rendszerváltás eredményeinek néhány sarokpontját.
A szerző, végigtekintve az elmúlt húsz év jogrendszerbeli változásait, arra a következtetésre jut, hogy az állami és jogi intézmények kizárólag koherens, támogató társadalmi közegben képesek megfelelően működni. Ennek az összefüggésnek a felismerése egy lépés a jogállami kultúra érvényesülése felé.
A kötet politikusok és a rendőrök viszonyát tárgyalja, hisz a rendészetpolitika nem más, mint a politikusok, a rendőrök és a polgárok helyes(nek vélt) viszonyának politikai és szakmai cselekvéssé, jogszabályokká és intézményekké formálása. Bizonyos értelemben mindkét csoport tagjai politizálnak és alakítják a rendészetpolitikát. A polgárok viszont mindmáig csak hivatkozásként szerepeltek ebben a viszonyrendszerben, cselekvőként sosem. A rendészetpolitika értékei ugyanazok, mint amelyek a polgárok és a közhatalmi intézmények közötti viszonyokban is jelen vannak. Szerzője azt kutatja, hogyan és miért történt, illetve nem történt húsz év rendészetpolitikájában, és azt, hogy miért maradt sikertelen a rendőrség demokratizálása?
© 2023 DiBookSale Zrt. Minden jog fenntartva.
