Az ismert kritikus, és esszéista tanulmánykötete negyedszázados munkássága legérettebb, leginkább emlékezetes írásait gyûjti össze, teszi hozzáférhetõvé. Az igényes formálású mûbírálatok, az elmélyülten kidolgozott hozzászólások, vitacikkek, a sokrétû mûveltséget mozgósító verselemzések kirajzolják Szabó Ede szellemi útját, közel viszik az olvasókhoz szívügyeit, megrendüléseit, irodalmunk jelenéhez és lehetõségeihez kapcsolódó gondjait, tûnõdéseit.

Ez a vézna, törékeny, befelé élõ és belülrõl izzó – ugyanakkor a külvilágot minden érzékével magába fogadó s éles szemmel figyelõ – költõ, akirõl nemcsak a valais-i parasztok, de a végsõ perceiben vele lévõ ápolónõ sem tudja, hogy költõ, õ, aki sorstalan-nak mondotta magát, hihetetlen energiával és megfeszített munkával jutott el végül is vállalt sorsáig, ifjúkori virtuóz – olykor üres — verseitõl a megszenvedett nagy költészet csúcsaira. Útját és teljesítményét Keresztury Dezsõ (felejthetetlenül szép szavakkal) így értékeli: „Feminin – mondták róla nemegyszer az õserõ megszállottjai, holott keményebb volt sok büszke férfiszellemnél, kitartóbb sok szívós parasztnál, mívesebb a munkapadok népénél. Életmûve egyetlen nagyarányú épület, olyan, amilyet – még ha tele van is a részletek finom csipkézetével – csak férfimerészség álmodhat meg s férfimunka emelhet fel. Jelképrendszerének részleteit hatalmas ívek foglalják össze, egyik a másikat magyarázza, értelmezi, egészíti ki. Így van ez nagy kortársának, Adynak költészetében is, amelynek nem méltatlan nyugati rokona Rilkéé. Ahogy nem méltatlan párja egy gótikus torony a Gangesz partján emelkedõ építészeti csodáknak.” Szabó Ede

Mi is a műfordítás? Mesterség-e vagy művészet? Mi a szerepe, jelentősége egy nemzet irodalmában? Van-e tökéletes fordítás? Hány nyelven tudhat a műfordító és milyen fokon kell tudnia az idegen nyelvet? Mit és milyen határig képes befogadni, adekvált formába önteni az anyanyelv? Miféle bűvölet ejti rabul a fordítót, nem kerget-e csalóka délibábot, amikor azt hiszi, hogy magyarul megszólaló műve egyenértékű lehet Dante, Shakespeare, Tolsztoj eredeti remekével? Szükségszerű-e, hogy a fordítás – ahogy Kosztolányi szellemesen bizonygatta – „ferdítés” legyen? Folytathatnánk még: ezernyi a kérdés, és mindenre könyvünk sem válaszolhat. Mégis: tán vakmerőnek látszó vállalkozásunk nálunk először próbál meg a „műhelytitkokra” is kiterjedő képet adni a műfordítás izgalmasan szép, művészi mesterségéről. Reméljük: élvezhető formában és némi haszonnal, tanulsággal azok számára, akik nemcsak a remekműveket, de azok nyelvi varázsát is szeretik.

1856-ban ​jelent meg Toldy Ferencnek az irodalmi arcképeit és beszédeit összegyűjtő kötete, melynek anyagából válogatásunk készült. Rövidebb tanulmányait és a régi magyar irodalom néhány vitás kérdését boncolgató előadásait Toldy Ferenc az eredeti kiadásban ezekkel a mondatokkal bocsátotta útjára:
„…többnyire a futó óra művei; s így vázlatok inkább, mint részletesen kifestett képek: de jobbára hosszas ismeretség emlékezeteiből kölcsönzött vonásokkal, mik – úgy biztatom magamat – jellemzők is, valók is. Nem mind nagy nevek. De ország nemcsak büszke alapeszekből, hanem középmagasságú dombok és síkokból is áll; város nemcsak tornyok és paloták, hanem közszerű házak és kunyhókból is: s annak és ennek ismerete az egészben van. Irodalmunkban nem sokan ragyogtak, de sokan munkálkodtak hasznosan: s fénytelen, de hasznos munka is önismertetésre és hálára méltó. Mégis, éppen a tárgyak, de kétségkívül a tárgyalás különbségei szerint is – mert alkalom és idő nem egyformán szolgáltak – különböző becsűek e képecskék: az egykori irodalomtörténész azonban mindegyiknek fog találni adatokat és iránypontokat, miket fán csak e lapon őriznek meg; a hazafi olvasó pedig felismeri azon ikercsillagát az eszmének és érzésnek, mely valamikor minden Jónak, derűben s borúban, úgy szerzőnek is, hosszú pályáján, kalauza és lelkesítője volt.”

2012 végén, majd ez év januárjában öt alkalommal ültünk mikrofon elé Markó Bélával. Olyan könyvet akartam írni, amelyből kiderül, milyen út vezetett oda, ahol most éppen van, mi kellett ahhoz, hogy az legyen, aki lett – olyan költő, akit nem képes elnyomni, meghamisítani a politikus, és olyan politikus, akit élni hagy a költő, és lemondatja, amikor elég. A költő hallgat a politikusra? A politikus meghallja-e a költőt? 

Nagyszülők, szülők – székely atyafiság.
Család. Amerikás magyarok.
Magyarság, erdélyiség, nacionalizmus, kirekesztés.
Trianon és nacionálkommunizmus.
Autonómia.
Igen, nem, szeret, nem szeret.

Hogyan lehet Romániában – intoleráns románok és türelmetlen magyarok között – magyarnak, székelynek és európainak maradni? Hogyan lehet egyszerre mindezt íróként, családapaként és egy kisebbségi sorsra ítélt nemzeti közösség vezetőjeként megélni? Hogyan lehet egyszerre vállalni és lemondani, történelmi vállalásokkal és lemondásokkal együtt élni?
Ha „a történelem” minden kérdésére nem is felel ez a könyv, a mindenkori válaszokhoz bizonyára közelebb vezeti az olvasót. (A szerző)

Hol vannak? Mi? Hogy itt? Akkor miért nem látom? – kérdezed Te, tolem a vaktól. Manapság a környezetünkben több látássérült – köztük a vakok is – olyan szinten élnek a társadalomban, hogy akik látnak, pont ok nem látják oket. Na nem azért, mert nem akarják látni, mert jobb lenne, ha… Hanem azért, mert életvitelük, felfogásuk és beilleszkedésük – ha lassan is – olyan szintre kezd emelkedni, hogy apróbb eltérésekkel, de ugyanolyanok, mint mindenki másé. Jönnek-mennek, dolgoznak, szórakoznak, élnek és éltetnek. Meg persze van olyan is, aki otthon kuksol… Viccelodnek, segítenek, utaznak és folytathatnám. Persze mindezt egyéntol függoen. Ha nem figyelsz fel a fehér botjukra, mert magaddal vagy elfoglalva, ok akkor is felszállnak egy buszra. Ha te azon morogsz, hogy egy hipermarketben az árak számait nem látod, mert azok annyira kicsik, a gyengénlátó az orrával olvas, de ezen nem hökkensz meg, mert betudod ugyanannak, mint a te problémád. Ebben a könyvben több felvonásos pillanatképet kaphat az olvasó arról, hogy mint látássérült, hogyan élem a mindennapjaimat; miképp teszem a dolgomat, hogyan oldok meg helyzeteket. Mint ahogy Shakespeare, aki egyszerre volt színész és író, én ugyanúgy játszom és rendezem a saját életemet Mindezt gondolataim áradatával, sajátos véleményemmel és meglátásaimmal. Ha csak mesének olvasod, az sem baj. De ha megtaníthatlak pár dologra, vagy feltárhatok benned néhány fekete lyukat, akkor jó érzéssel teszem le a tollat.

„Jack London oly érzékletesen ábrázolja a kocsmák közösség(de)formáló világát, oly plasztikusan mutatja be az alkohol személyiség(le)építõ hatásait, oly kézzelfoghatóan festi le saját testi és lelki kínjainak gyönyöreit, oly pátosszal értekezik a zsugorodó alkotói elme alkohol általi fõnix-szárnyalásáról, oly mértékû odaadással magasztalja az alkoholizmus mindent felperzselõ fenséges fertõjét, oly kívánatossá teszi az élet nevû halálos betegség éber nirvánában való átvegetálását, hogy az olvasó a végére kedvet kap mindezt a szörnyûséget saját irhájának mentése érdekében azonnal kipróbálni…” Hagymásy András kocsmográfus, a Prágai kocsmakalauz címû könyv szerzõje

„Őszinte könyvet akartam írni egy őszinte emberről. De lehet, hogy már ez a fogalom sem létezik úgy, mint régen. Valaki a Nappali hold kapcsán a gyerek őszinteségből fakadó otrombaságát hányja Csoóri Sándor szemére, én pedig Csoórinak arra a sokszor valóban gyermeki őszinteségére gondoltam, amellyel nem szelíden, nem otrombán, hanem igazul kimondja, hogy meztelen a király. Minél mélyebben ástam bele magam az életműbe, annál inkább azonosulni tudtam Orbán Ottó csapongóan szellemes megfogalmazásaival és végtelenül komoly megállapításaival, amelyek szerint „a nemzetköziség-nemzet-nemzetiség sajgóan időszerű, hármas tárgykörében kevesen tettek föl annyi megfontolandó kérdést, mint Csoóri. És kevesen figyelmeztettek olyan indulattal, mint ő, az emberi méretekre, mint a nagy világfolyamatok nélkülözhetetlen mértékére. Íróasztala mellől egyszerre látni a parasztporták valóságos és a galaktika elvont udvarára, mely utóbbin a nap kapirgál gömbölyded csibéivel.” „Az életút tekintélyes részében folyamatosak voltak a megfigyelések, menetrendszerűek a letiltások. Ilyesmi már nincs. A szankciók helyét régóta átvette a köddé tevő csönd-fogadtatás vagy durvább esetben a karaktergyilkosság, amelyet egyetlen politikai, netán hatalmi formáció nem vállal magára.”  (A szerző)

Költő, az innenső parton – üzenetnek szánom a kötet címét. Simonyi Imre, a költő ott, mi itt. Ahogy egyik interjújában fogalmazott: a lét folyó, amelynek egyik oldalán áll ő, Máraival, Sinkával, Tímár Józseffel, Németh Lászlóval, Bartókkal, Krúdy Gyulával, Dayka Margittal, Kiss Manyival, Göröcs Titivel, a békéscsabai labdarúgó Pásztor Józseffel és számos Naggyal, Kissel, valamint számtalan Szabóval meg Kováccsal. A másik oldalon a több milliárd földlakó. Az innenső parti néhány tucat, száz vagy ezer ember kisebbség a túlparti milliárdokkal szemben. Ámde szerinte ennek a túlpartiak létszámához mért elenyészõ kisebbségnek (az innensõ partiaknak) megkülönböztető sajátossága a többlet. Amit a túlpartiak képtelenek elviselni. Simonyi ebből az elviselhetetlenségből kapott eleget Gyulán, mert többletét kevesen tudták elviselni, azok zöme is csak ideig-óráig.