A ​20. század egyik legjelenősebb festőjével ismerkedhetünk meg a magyar festészet sorozat 16. kötetében. Kondor Béla 1931-ben született és 1972-ben halt meg. A Képzőművészeti Főiskola festő majd grafika szakán tanult művész rendkívüli sokoldalúságát jelzi, hogy a legkülönbözőbb grafikai technikák alkalmazása mellett festményeket alkotott, verset s prózát írt, a fényképezésben új utakat keresett s orgonálni is kitűnően tudott. Művészete az avantgarde irányzatok helyett a múlt nagy tradícióihoz tudott úgy kapcsolódni, hogy a stiláris, tematikus és ikonográfiai motívumokat szuverén módon olvasztotta sajátos kifejezőrendszerébe. Egyéni mitológiát megteremtő művészetében korunk kihívásaira válaszolva értelmezte újra a szimbólumokat. A repülés, a szárnyalás Kondornál gyakori témájában különös jelképeket teremtett rovarok (Darázskirály, 1963), madarak s repülő szerkezetek (A műtücsök felröppentése, 1960) képében. A klasszikus és keresztény mitológia jelképeit, ambivalens tartalmak forrásává változtatta. Az angyalok, a kerubok, a teremtés és a rombolás géniuszai a kondori ikonográfia legkülönösebb alakjai. Angyalai, szentjei, bibliai hősei a Jó és a Gonosz polaritását az ember megkísértésén keresztül tárják fel. Krisztust ábrázoló képein a keresztrefeszítés korunk számára szóló üzenete foglalkoztatja (Pléhkrisztus, 1964; Krisztus a kereszten, 1971). A földi szférában létező ember arcváltozásait, az emberi színjáték tragikus szerepeit gyakran az isteni-szellemi szféra angyalaival szembesítve tárja elénk többértelmű olvasatok, ambivalens jelentések felvillantásával. Önarckép sorozatához (Valaki önarcképe) az aszimmetriára épülő diszharmónia kinyilvánításán keresztül, az irracionálissal szembenéző magatartás a kulcs.
A kötetet 61 kép és 12 oldalnyi elemzés alkotja.