Én költő vagyok, de nem kell dicsőség, ne ünnepelje bennem senki hősét, ily ünneplést én Istenre hagyok.
Ő az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb. Versem azé, ki szívem versbe kérte és nekem elég a barátság érte.
A kisregény a kortársi valóságról fest képet, pontosabban a Mikszáthot nagyjából egyforma erővel vonzó és taszító dzsentri életmódot veszi célba, leleplező leleménnyel. Hiteles szemtanúként számol be egy Sáros megyei esküvőről, s azt a folyamatot igyekszik bemutatni, miként teszi vakká a kívülállót egy jól megrendezett színjáték illúziója, s hogy miként kerekedik felül a kiábrándító valóság. A lecsúszott, de családját a hét vezér koráig visszavezető dzsentri nem csapja be önmagát a fényűzés, a gazdagság színlelésével. Itt mindenki pontosan tudja az igazságot, csakhogy ez a legkevésbé sem zavarja őket abban, hogy egy ábrándot teljes odaadással tudjanak eljátszani. Mikszáth elbűvölő belülállása (ő is szereplője a történetnek) vezet oda, hogy az olvasót is fogva tartja, megdermeszti ez a színjáték. Az ábránd varázslata azonban csak addig tart, míg a jól poentírozott kisregény vissza nem rántja olvasóját a valóság talajára.
A millenniumi esztendő kiadványa! ; A Millenniumi Könyvtár sorozatban megjelent kötet a nagy palóc tucatnyi nevezetes elbeszélését tartalmazza. Az elcsábított lány motívuma Mikszáth több novellájában is szerepel. A szép falusi lányokat szívesen vitték az urak szeretőnek, akik azonban a gazdag élet ellenére is boldogtalanok voltak, sápadtan sorvadoztak, mint Az a pogány Filcsik című elbeszélés főszereplője, amelynek története szerint a megyei úr szeretőjévé lett lány beteg lesz. Egy kívánsága van, apját szeretné látni, aki azonban hajthatatlan, és végül csak akkor látogatja meg a lányát, amikor féltett kincsét, a szűcsipar remekét, bundáját annak szeretője ellopatja. Nagybeteg gyermekének látása azonban egyáltalán nem hatja meg, és a történet végén féltett bundáját egy koldusasszonynak adja. Az elfelejtett rab és a Bede Anna tartozása egyaránt a naív tisztaság együttérző példázata. Derűs színek ragyognak föl a szépasszonyokról, gyermekekről, és az ember hűséges társairól, az állatokról szóló írásokban (A zöld légy és a sárga mókus; A brézói ludak; Szegény Gélyi János lovai; Timár Zsófi özvegysége). A Fábri Anna értő Utószavával záruló összeállítást – széles körben érdemes ajánlani.
A mai olvasók jelentős része Krúdyt modern prózánk egyik klasszikusának tartja.
(…)
„Írói acrképei”-vel mégcsak „mostohán” sem bánt irodalomtörténetünk, hiszen tudomást sem vettek róla. Nem ismerték ilyen tárgyú gazdag munkásságát.
Pedig ezek a „tollrajzok” érdekes, friss ötleteikkel megtermékenyíthették volna irodalmunkat.
Számos problémát vetett föl, írói mozgalmakra világított rá, irodalmi flkszegségekre és ferdeségekre hívta fel a figyelmet.
Kritikája sohasem személyes élű , mindenkor az elvek érdeklik és azokért száll síkra. Írói arcképeinek legrokonszenvesebb vonása az a szeretetreméltóság, ahogy kisebb-nagyobb kortársairól véleményt mod, azok jelentőségét méltatja. Tollát sohasem vezeti kicsinyes klikk-érdek, közepes írókról éppoly meleg szeretettel, kartársi megértéssel nyilatkozik, mint a nagyokról.
Tehetségének fölényét sohasem fitogtatja, mesterségének tiszta és alázatos híve, s éppen ez az egyszrűűség teszi művét ma is időfelettivé.
Ötven magya író arcvonásai villannak fel a több mint másfélszáz cikk olvasása közben. Kármán Józseftől Móricz Zsigmondig. A Martinovics-féle mozgalomtól a saját koráig.
Érdeklődését irodalomtörténetünkben a XVIII.század végének alakjai ragadték magukkal. Martinovics árnya több cikkében rajzolódik ki, amelyekben még fájó akkordként vonulnak végig felvilágosodáskori literatúránk tragikus küzdelmei.
(…)
Kozocsa Sándor
© 2020 DiBookSale Zrt. Minden jog fenntartva.
