Az 1601-ben keletkezett Hamlet, ha ugyan lehet Shakespeare-nél
egyáltalán ilyenrõl beszélni, szerzõjének fõmûve. Értelmezéseinek,
magyarázatainak száma jóval meghaladja más irodalmi mûalkotásét,
beleértve az olyan állandóan kommentált mûveket is, mint Dante Isteni
színjátéka vagy Goethe Faustja. Eltekintve a legszélsõségesebb
álláspontoktól (amelyek közt olyan is akad, amely Hamletet õsgonosznak, a
halál és rontás szellemének tartja, a darab pozitív fõhõsét pedig
Claudiusban, illetve Leaartesben látja) Hamlet figurájának még
alapvonásaiban sem tudnak a kutatók, kritikusok megállapodni. Ki a
tettre képtelen, mélabús "szellemi ember" típusának, ki a dekadencia
képviselõjének, ki forradalmárnak stb. tartja. E bonyolultság, nehezen
értelmezhetõség ellenére Shakespeare talán legnépszerûbb mûve:
valószínûleg azért, mert többféle jelentése, vonatkozásainak, filozófiájának nehezen vagy sehogyse kihüvelyezhetõ volta ellenére
mind története, mind fontosabb figurái rendkívül plasztikusak, magukkal
ragadók, áttekinthetõk a legnaívabb befogadó számára is. Általános,
leginkább örök emberi, alapvetõ emberi viszonyulások, kapcsolatok,
érzelmek állnak a mû középpontjában: a fiú-szülõ viszony, az elsõ
szerelem, a pálya- és példaképválasztás, a barátság, az elsõ szembenézés
a halállal, a politikával és a társadalmi igazságtalansággal stb.
Ráadásul éppen a fõhõs, Hamlet alakja nyert olyan megformálást a mûben,
amely egyszerre tekinthetõ példaszerûnek, azonosulásra alkalmasnak és
emberi gyengeségekkel, ellenszenves tulajdonságokkal felruházottnak.
Népszerûsége legfõbb okának napjainkban éppen azt tartják, hogy Hamlet egy igazi mai, huszadik századi fiatal.
0.0