Mosolyogni tessék! Persze nem szüntelenül, nem reggeltől estig, de bujkáljon bennünk a mosoly – minden eshetőségre készen –, hogy bármikor felragyoghasson. Mert a mosoly, meggyőződésem szerint, mindig egy kis fényt hoz az életünkbe, meg a máséba is. Kicsike fényt, de sok kicsi, mint tudjuk, sokra megy. Ennek a kötetnek az írásai nem egytől egyig kacagtatóak. Aminthogy az élet sem az. De egy nagy felismerésre vezettek, amikor sorba rendeztem őket újabb és régebbi írásaimból. Amennyire igaz az a mondás, hogy derűre ború, legalább annyira igaz, hogy borúra meg derű. Csak arra kell vigyáznunk, hogy a végére is maradjon egy kis derű.

Ez a gyerekkori és fiatalkori napló, amelyet Janikovszky Éva tizenkét és tizennyolc éves kora között vezetett, az idei év egyik irodalmi szenzációja. A korabeli naplóbejegyzésekből kibomlik egy különlegesen érzékeny lány története, aki a világháború éveiben lett felnőtt, ebben az időszakban volt először igazán szerelmes, és miközben életre szóló barátságokat kötött, szembesült a vészkorszak legdurvább intézkedéseivel, amelyek a családját is érintették. A későbbi írónő - akit ekkor még Kucses Évának hívtak - remek stílusban, a rá később is jellemző iróniával mesél osztálytársairól, barátairól, saját magáról, és persze tágabb otthonáról, Szegedről. A vidám gyermeki hang folyamatosan komolyodik, és a késői - 1943-as és 1944-es - bejegyzések már egy olyan fiatal nőt mutatnak, aki érettségével, intelligenciájával, műveltségével kitűnik kortársai közül, és ezért a nála idősebbek barátságát keresi.

E könyv főhőse, a derék, vidám Palócz Vera olyan, mint a többi hasonlókorú társa. Bizony, neki is hevesebben dobog a szíve, ha alkalma van személyes megismerni egy divatos színészt vagy karmestert. Aztán, ha egy szívélyes mosolyt, vagy komoly szót kap tőlük, máris szerelemről ábrándozik… Palócz Veránál az ábrándozásnak az a vége, hogy levelet ír. Csakhogy a levélnek különös sorsa lesz – hogy mi, azt a regényből tudja meg az olvasó.

Az ikertestvérek mindig nagyon hasonlítanak egymásra. Ezt mindenki tudja, aki látott már ikertestvéreket. A dakszlikutyák is nagyon hasonlítanak egymásra. Ezt is tudja mindenki, aki látott már dakszlikutyákat. És a dakszliikrek? A dakszliikrek annyira hasonlítanak egymásra, hogy elég, ha csak egy dakszlit képzeltek el, mert a másik úgyis pontosan ugyanolyan. Könyvünk főszereplői pedig éppen dakszliikrek, akik boldogan élnek Borbála néni és Bertalan bácsi levendulaszagú kertjében. Vidám kalandjaikkal nemcsak szerető gazdáikat örvendeztetik meg, hanem a történetüket hallgató, rajzokat nézegető olvasókat is. Réber László rajzaival.

Ez a gyerekkori és fiatalkori napló, amelyet Janikovszky Éva tizenkét és tizennyolc éves kora között vezetett, az idei év egyik irodalmi szenzációja. A korabeli naplóbejegyzésekből kibomlik egy különlegesen érzékeny lány története, aki a világháború éveiben lett felnőtt, ebben az időszakban volt először igazán szerelmes, és miközben életre szóló barátságokat kötött, szembesült a vészkorszak legdurvább intézkedéseivel, amelyek a családját is érintették. A későbbi írónő – akit ekkor még Kucses Évának hívtak – remek stílusban, a rá később is jellemző iróniával mesél osztálytársairól, barátairól, saját magáról, és persze tágabb otthonáról, Szegedről. A vidám gyermeki hang folyamatosan komolyodik, és a késői – 1943-as és 1944-es – bejegyzések már egy olyan fiatal nőt mutatnak, aki érettségével, intelligenciájával, műveltségével kitűnik kortársai közül, és ezért a nála idősebbek barátságát keresi. A kötet gazdag képanyaga a hagyatékban maradt fotókból, valamint korabeli dokumentumok alapján készült.
A bővített kiadás kiegészült egy korábban sohasem publikált levéllel, a teljes névjegyzékkel, valamint számos, az események történeti és kulturális hátterét magyarázó lábjegyzettel.

Moses ​egy szerencsétlenül végződő csínyt követően egy hetet kap arra, hogy bebizonyítsa a hatóságoknak és saját magának, hogy nem felelőtlen és ostoba bajkeverő, akinek börtönben a helye.

Mosest és az unokatestvérét, Charlie-t, aki egyben a legjobb barátja is, vadabbnál vadabb kalandokba sodorja a kamaszos hév, amely kimeríthetetlennek tűnik egészen addig az éjszakáig, amíg az egyik akciójuk komoly tűzvészbe nem torkollik, és el nem indít egy olyan eseménysort, amely során Moses magára marad a bűntudattal, és szembe kell néznie azzal a lehetőséggel is, hogy egész életét jelentéktelen és unalmas szülővárosa foglyaként kell leélnie.
Az események azonban váratlanul szerencsés fordulatot vesznek: Moses esélyt kap, hogy tábori ifivezetőként önkénteskedjen egy hétig, és ezzel elérje, hogy a bowlingpályánál történt incidenst töröljék a személyi anyagából. Mivel a bűnügyi nyilvántartásban szereplő személyként nem lenne semmiféle esélye arra, hogy a jónevű egyetemen, a Duke-on folytathassa a tanulmányait, Moses úgy dönt, végigcsinálja a közmunkaprogramot, és megpróbál talpra állni. A jelek szerint azonban a tragédia emléke mindenhová követi őt, és félő, hogy végleg lezárul előtte a folytatás.

Parker Santé ajkát már öt éve egyetlen szó sem hagyta el. Miközben osztálytársai fényes jövőjüket tervezgetik, ő csak sodródik, szállodákban bámészkodva üti el az idejét, a vendégeket figyeli. Amikor azonban megismerkedik Zelda Tothtal, egy ezüsthajú lánnyal, aki állítása szerint jóval idősebb, mint amennyinek kinéz, a fiú ráébred arra, hogy talán mégis van a világban néhány dolog, amiért érdemes élni.

Az erdélyi származású írónőnek ez a remeklése a csaknem másfél évszázad előtti múltat idézi vissza.
Ekkor még az Ecsedi-láp mocsárvilága biztos menedéket nyújtott a darunak – meg a szabadságharc bukása után bujdosásra kényszerülő honvédeknek és a pandúrok elől rejtőzködő betyároknak is.
A darucsapat élete a mesében összeszövődik az itt rejtőzködő emberek életével. Költői színekkel, érzelemmel teli madárregény született, melyben az érdekes történet során észrevétlenül természetrajzi ismereteket is kap az ifjú olvasó.

Egy angol házi feladattal kezdődik: írj levelet egy halottnak, mindegy, kinek. Laurel Kurt Cobaint választja, mert Kurt fiatalon halt meg, csakúgy, mint May, Laurel nővére, így talán megért egy kicsit abból, hogy Laurel min megy keresztül. Laurel nemsokára egyre több halottnak ír levelet – Janis Joplinnak, Heath Ledgernek, River Phoenixnek, Amelia Earhartnek, szinte abba sem bírja hagyni.

Para dolgok listája hatodikból:

Barátok nélkül ülni az órákon
Új (viszketős) egyenruha
Rájönnek, hogy autista vagyok
Tally nem szégyelli autizmusát, hiszen bármennyire is megbonyolítja néhanapján az életét, lénye szerves része. Ám most első évét tölti a Kingswood Akadémián, és egyedül legjobb barátnője, Layla tud arról, hogy autizmussal él. Bár valamiért sokan érzik kényelmetlenül magukat Tally társaságában, Layla sosem volt ilyen… egészen mostanáig.
A hatodik osztály más, mint az eddigiek, és a lány úgy érzi, „normálisan” kell viselkednie. Ám mit jelent a normális? Miközben Tally valódi énjét rejtegeti, felmerül benne a kérdés: vajon tényleg annyira fontos és jó dolog a beilleszkedés?
A fiatal szerző, Libby Scott saját tapasztalatai által inspirált Láttok engem? őszinte és megindító történet arról, hogyan találjuk meg valódi helyünket a családban, az iskolában és a világban.

"A fenti megállapításnak, amit - szíves beleegyezésével - ötéves unokámtól, Verustól vettem kölcsön, az ő hangszerelésében egyértelműen lelkes, ujjongó csengése volt. Ám, mint tudjuk, ugyanez a kijelentés más hanglejtéssel talán gyakrabban hangzik el, elsősorban a felnőttek, a nyugdíjas korúak ajkáról, s így éppen ellenkező értelmet nyer. Úgy lefelé konyul. Hogy kinek van igaza? Szerintem mindkét nézet jogos, az élet ugyanis hol derűs, hol meg borús. S korunk előrehaladtával az utóbbi néha túlsúlyba jut. Egy biztos: egyetlen életünk van, ne hagyjuk hát, hogy eluralkodjék rajtunk a rosszkedv. Tessék elhinni, hogy mindennek van humoros oldala is. Csak meg kell találni. Erre tettem kísérletet a kötetbe gyűjtött, rövid írásaimmal. Önök majd eldöntik, milyen sikerrel." Janikovszky Éva