A Budapest vonzáskörzetében található Gyömrő járási székhely volt Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében. A második világháború utolsó hónapjaiban, de a front levonulása után, akkor, amikor már mindenki fellélegezhetett volna, hogy a rémségeknek vége, drámai hónapokat éltek meg a járás falvainak lakói. 1945. február elejétől április végéig Gyömrőről és a környékbeli falvakból internálás címén különböző ürügyekkel elhurcolták és meggyilkolták a Horthy-korszak prominenseit, jegyzőket, főjegyzőket, papokat, irodatiszteket, földbirtokosokat, egy járásbírót, egy vendéglőtulajdonost, egy uradalmi intézőt, még egy postamestert is. Megalázták, megkínozták, majd az esetek többségében a velük megásatott sírba temették őket. Az áldozatok száma több mint húsz fő, de pontosan számot ma sem tudunk mondani. A tettesek az új, formálódó hatalom képviselői voltak, felelősségre vonásuk – a többszöri erre tett kísérlet ellenére is – elmaradt. Hogy mi is történt valójában Gyömrőn és környékén, azt a hivatali oldalról a felderítetlenség, az átélők részéről pedig sokáig a félelem homálya fedte. A rendszerváltás után kezdett oldódni valamelyest a tragikus eseményeket rejtő titok feltárásától való félelem. A szerző levéltári források, tanúkihallgatási jegyzőkönyvek, visszaemlékezések és a korabeli sajtó alapján – az országos politikai folyamatokkal összefüggésben – kísérli meg követni, mi is történt a Gyömrői járásban 1944–1945 telén és 1945 kora tavaszán, illetve hogyan próbálta kezelni a történéseket a mindenkori államhatalom. A szerző célja az volt, hogy ne krimi vagy rémhírek szintjén kezelve igyekezzen bemutatni a gyilkosságokat, illetve mindazt a politikai fordulatot, amit egy viszonylag szűk helyi közösség drámai körülmények között kényszerült megélni a második világháború végeztével.
90 pont
Nemere István új történelmi regénye a honfoglalástól Árpád fejedelem haláláig terjedő időszakot dolgozza fel, részben a rendelkezésre álló szűkös források, részben az írói képzelet alapján. A X. században a Kárpát-medencébe érkező magyar törzsek előtt két sorsdöntő feladat állt: az új hazában való végleges berendezkedés, illetve a határok biztosítása, különös tekintettel a Keleti Frank Királysággal határos nyugati gyepűre.
A szerző árnyaltan és átfogóan örökíti meg a történettudományban sokáig csak a „kalandozások korának” nevezett időszak első évtizedeit. Fordulatokban gazdag történetében felmutatva azt az egyre inkább elfogadottá váló tényt, hogy a nyugati hadjáratok legalább annyira szóltak a frankokkal, különösen Arnulf királlyal kötött szövetség katonai kötelezettségeinek teljesítéséről, illetve később, a magyarokkal szemben ellenséges Gyermek Lajos uralkodása idején a nyugati határok megszilárdításáról, mint a puszta zsákmányszerzésről.
A nagyrészt sikeres nyugati hadjáratok közepette a hátországban is a magyarság sorsát évszázadokra meghatározó változások kezdődtek, melyek hatásait a szerző a fejedelmi családtól és a vezérektől kezdve a törzsek harcosain, kézművesein és asszonyain át a honfoglalók minden rétegének életében bemutatja.
Ma azért folyik az elkeseredett küzdelem, hogy kié Magyarország és kié a magyar állam. A pénzkartellé és hálózatáé, vagy pedig a magyar nemzet érdekeit a választók túlnyomó részének akaratából képviselő nemzeti kormányé? 2010-ben a nemzetközi pénzkartell szolgálatában álló kozmopolita-komprádor-kollaboráns pénzügyi technokrata réteg, amely a Kádár-korszak pártállami nómenklatúrájának utóda, internacionalista-kommunistából kozmopolita-globalista lett. Ez a posztkommunista hatalmi csoport egyelőre elveszítette a politikai szféra irányítását. A politikai döntéshozatal átkerült ahhoz a magyar nemzeti középosztályhoz, amely még rendelkezik kellő felkészültséggel és nemzettudattal, hogy érvényesíteni tudja a magyar nemzet megmaradásához szükséges érdekeket és értékeket. Ez a nemzeti elkötelezettségű középosztály a rendkívül erős belső és külső ellenállást leküzdve látott hozzá az égető magyar sorskérdések megoldásához.
Miközben a magyar munka termelékenysége átlagban eléri a nyugat-európai munkaerő termelékenységének a 70 százalékát, addig a magyar munkaerő átlagbére mindössze a nyugat-európai munkaerő átlagbérének 20–30 százaléka. Kérdés: ki teszi zsebre a 40–50 százalék teljesítménykülönbség után járó munkabért? Ebből az extraprofitból a multinacionális cégek magántulajdonosainak (végső soron az államok feletti pénzkartellnek mint végső tulajdonosnak) fel kellene emelnie a magyarországi béreket. A nagyobb bérek növelnék nemcsak az állam bevételeit, de olyan fizetőképes keresletet jelentenének, ami mozgásba hozhatná az egész magyar gazdaságot, annak minden szektorát.
A könyv a két világháború között a Szovjetunióban élt magyar emigráció nőszempontú vizsgálatát vállalta fel, nem azért, mintha létezne külön férfi és külön női emigráció, hiszen nemre való tekintet nélkül mindannyian ugyanabban a Szovjetunióban éltek, de a nők emigrációs életeseményei, tapasztalatai, látásmódja és egyáltalán a helyzete számos dologban különbözött férfitársaikétól. A szerző elemzi a nők emigrációját leginkább motiváló tényezőket: az 1918/1919-es forradalmi aktivitás többük számára brutális következményeit, a kommunista eszme iránti elkötelezettséget, a kilátástalan élethelyzeteket és a családok egyben tartásának szándékát. Az emigrációt választó nők a várható nehézségek ellenére is éltek a számukra felkínált lehetőséggel, bizakodtak a jövőben, és egy új, a korábbinál sokkal jobb életet reméltek. Hogy ez mennyire volt a megfelelő döntés, az csak később derült ki. A kötet tartalmaz egy esettanulmányt is, az Arvale lányok történetét. A hat lánytestvér jellegzetes típusai azoknak a 19. század végén, 20. század elején született középosztálybeli lányoknak, akik modern nőknek tartották magukat, és úgy is próbáltak élni. Felnőtté válásuk és politikai szocializációjuk a nagy háború és a forradalmak rendkívül intenzív időszakához köthető. Mindannyian csatlakoztak a kommunista mozgalomhoz, közülük négyen kerültek ki a Szovjetunióba politikai emigránsként. Megszenvedték a sztálini terrort, és jóllehet mindannyiuknak sikerült visszatérniük Magyarországra, de csak nagy személyes veszteségek árán. A könyv igyekszik bemutatni a magyar nők szovjetunióbeli életének körülményeit és a szovjet típusú nővé válás folyamatát, nem feledve azt, hogy mindez nagyban függött a szovjet gazdasági és társadalmi helyzet változásaitól. Foglalkozik a sztálini törvénysértések és a nagy honvédő háború következményeivel, felhasználva e nők személyes börtön, láger- és háborús tapasztalatait, külön fejezetben tárgyalva a háború utáni hazatérés nehézségeit és buktatóit.
A női kommunikáció kultúrtörténete a történetírás viszonylag új tématerülete. Első megközelítésben beletartozik a nőknek szóló, a nőiességet és a férfi–nő viszonyt formáló, valamint a nők részvételével zajló kommunikáció is, legyen az társadalmi, családi vagy például szervezeti kommunikáció. A kötet tanulmányai ennek a nagy területnek néhány aspektusát villantják fel, elsősorban kora újkori és modern kori jelenségek bemutatásán keresztül. Olyan témákról szólnak, mint a női levelezés, a női kommunikáció a nemesi családokban, a női művelődés és kommunikáció egymásra hatása, a nőiesség és hazafiasság jelentésének változása és viszonya, egy női csoport megszervezésére létrehozott sajtótermék működése, a nőket megcélzó és egyúttal a nőiességet újradefiniálni próbáló propaganda, egyes női alkotók (filozófusok, költők, újságírók, esszéisták) tevékenysége, a nők médiafogyasztása, a társadalmi nemi norma közvetítése a személyközi kommunikációban és a nőkkel kapcsolatos kutatások során. A tanulmányok szerzői a Bécsi Egyetem, a Szlovák Tudományos Akadémia, valamint az Eötvös Loránd Tudományegyetem Nőtörténeti Kutatóközpontjának munkatársai.
Mészáros Tamás könyve időrendi eseménytörténet, de nem is szakad el a konkrét sztoriktól, amelyek meglehetős pontossággal rajzolják meg az Orbán-rezsim természetét. Új könyvében a szerző nem az ismert ügyek leltárát végzi el, hanem tematikai csomópontokat keres. Ilyenek például az alkotmányozás (annak jellege, módja, szellemisége), az Európai Unió és a magyar kormány viszonya, a külpolitika zsákutcái (keleti nyitás, az amerikai kapcsolat, a németekkel való konfrontáció), az unortodox gazdaságirányítás eredményei, a szociális krízis, a kulturális rombolás és a többi.
Mészáros Tamás könyve nem a politikatudomány, és nem is a szociológia, avagy közgazdaságtan szakmai igényével lép fel; az elemzések egy sokat publikáló, népszerű közíró vállaltan szubjektív eszmefuttatásai.
A modern demokratikus kultúra a világi megváltás kultúrája; évezredes fejlődés állomása. „Nyugaton – írja Francis Fukuyama – a kereszténység először kialakította az emberi méltóság egyetemességének elvét, ezt a felvilágosodás az égből lehozta és az egyetemes emberi egyenlőség világi elméletévé tette.” Tocqueville és Mannheim Károly szerint a középkor óta érlelődik a demokrácia, amely az ókorban csak kormányzati forma volt, ma pedig értékfogalom is. A magyar demokratikus kultúra csak apró mozzanat a nagy történelemben, de a nagy kontinuum része a maga „eredeti jellegzetességeivel”, amelyek ott gyökereznek az idők méhében. Kumulatív folyamat és alapító események láncolata. Ezek az események 40-50 évente megismétlődtek – 1790–1795, 1848/49; 1918/19; 1956, 1989/90 –, s újabb és újabb történeti vizsgálódások tárgyai. És ki tagadná, milyen mélyen aktuális az, ahogy Ludwig Börne még az 1820-as években a francia forradalomról szóló újabb és újabb művek hasznáról írt, amelyek „nem vetnek ugyan új fényt a régi sötétre, mégis régi fényt vetnek az új sötétre, és arra tanítanak, hogy miként hasznosítsuk értelmesen a forradalom tapasztalatait”? Kérdés: hogyan és miként tegyük ezt, amikor az emberi értelem útjai is kiszámíthatatlanok? Talán jobban tudjuk alakítani a jövő útjait, ha ismerjük, honnan indulnak.
Írásunk a magyar demokratikus kultúra hőskorát idézi fel, és egyben felhívás az együttgondolkodásra.
© 2023 DiBookSale Zrt. Minden jog fenntartva.