A puskákról lecsavarták a szuronyokat, hogy ne villogjanak az éjszakában, a pipákat zsebredugták, s azzal elindult a csapat, vezetve a lévitától a zsombékos söppedéken keresztül, takarva a nádasoktól, bujkálva a fûzbozótok között, néhol egy árok mentében lekussadtan lappangva tovább, többször övig gázolva a posványban. A lévita a barátcsuhában messze járt elõl, tájékozva az utat, s jelt adva remekül utánzott vadlúdkiáltással, mikor megtalálta az elvesztett ösvényt.
A Göncöl-csillagkép nagyot fordult már az égen: éjfélre járt az idõ, mikor egy száraz dombhoz jutott a lévita, melyen hegyes gúla volt rakva nádkévékbõl. Ott megállt, és elkezdett vonítani, mint a nõstény farkas. Ez volt a jel, hogy célnál vannak.
A nádastul egy hosszú sor törpefûzfa vonult végig egy nagy épületig, melynek teteje kétakkora, mint a fala, s mely félig belefekszik a Sióba. Ez ,az uzdi malom.
Egy ablaka vérveres fénnyel világít a távolba, körüle mély csend van. Csak a mögötte kiemelkedõ sugár jegenyefák zúgnak a koronként feltámadó szélben. Ez is jó szövetséges. Elrejti a közeledõ léptek zaját.
Az ellenfélnek még csak elõõrsei sem voltak kiállítva, annyira bizton érezte itt magát (vagy annyira hiányzott nála minden katonai fegyelem). A sok napi keserves úttól agyonfáradva, mély álomnak adta magát minden ember.
A támadó csapat akadálytalanul, nyílt kapun keresztül juthatott az udvarra.