Ahogy életem a végjáték felé közeledik, egyre inkább érzem, hogy egy köddé vált korszak alakjai jelt akarnak adni magukról. Az idő sürget. Hiszen már csak én tudok számot adni róluk. E könyv eseményeit magam éltem át korai eszmélésem óta sajátos, fotografikus szemlélettel, amely nyilván elfogult néha, mégis őszinte, s számomra így igaz. Lehet, hogy néhányan az olvasók közül – nem sokan lehetnek már – másképp látták a múlt sűrűn torlódó tragédiáit, komédiáit, de ez bizonyosan megbocsátható egy olyan műnél, amely nem törekedett teljességre, egyéni szemszögből vetítettem ki élményeimet. A világ, amelyről írok, nagyrészt elsüllyedt már a felejtés vizében. Bizonyos elemei valószínűleg csak bennem maradtak meg. E mélybe merült Atlantisz néhány eleven részletét próbáltam kiemelni az idő oceanikus iszaprétege alól. Talán nem lesz érdektelen azoknak, akik átélték történéseit, de a fiataloknak sem, akik egyáltalában nem tudtak róla eddig.