Az Osztrák– Magyar Monarchia egyik legszebb hátrahagyott emléke a kávéház. A kávéház szónak nem lenne ekkora kisugárzása, ha nem a Habsburg-uralom kései korszakában, a dualista monarchia megalakulásakor nyerte volna el jelentésének teljességét. Azzal, hogy megalkotta a kávéházat a maga klasszikus formájában, az Osztrák– Magyar Monarchia létrehozta azt, amit politikailag már nem sikerült megteremtenie: a lehető legellentmondásosabb elemek életképes integrációját.
A legelőkelőbb kávéház legtöbbször a város legszebb terén álló szálloda része volt. Egy kissé félreesőbb helyen állt egy egyszerűbb, a piacnál, a pályaudvar mellett, vagy fontos üzletek között, mivel szükségük volt a mozgó embertömegekre. Itt üldögélt a tanár, heves beszélgetésbe merülve az ügyvéddel, a kiskereskedő a nagykereskedővel alkudozott, a nyugalmazott hivatalnok itt tarokkozott vagy játszott egy parti rexet barátaival. A kávéházban minden vendég, társadalmi hovatartozásától függetlenül, társas életet élhetett…
Nagyvárad kávéházi életének fénykorát az ezerkilencszázas évek fordulóján, elején élte, amikor az emberekben megvolt az igény, hogy nyilvános társadalmi életet éljenek. Mivel a városnak jelentős szerepe volt a modern magyar irodalom kialakulásában, a lejegyzett emlékekből sok ismeretet szerezhetünk a kávéházak életéről. A kávéházak – egymással versenyezve és egymás szerepét kiegészítve – fontos részei voltak annak a szellemi izgatottságnak, amellyel a szecessziónak ez az erősen zsidó kultúrájú városa feltöltődött.

Fieldingnek kevesen hódoltak tiszta szívvel az elmúlt két évszázadban. Műveivel halála után is számtalan ellenséget szerzett magának. S ami még különösebb: követői irigyelték a legsóvárabban.
Talán nem is a tehetsége – korának levegője, lehetőségei és illúziói után vágyakoztak utódai vagy csodálói: Scott, Thackeray, Dickens, Bernard Shaw, vagy a mi Szabó Dezsőnk. A polgárság írói soha többé nem szemlélhették oly napfényes derűvel az életet, mint Fielding. Sohasem „szólhattak ki” a regényből azzal a kedves közvetlenséggel, amellyel Fielding. Hőseiket se ábrázolhatták már bátornak, győzedelmesnek. Mert ők a polgári korszak hanyatlásának voltak áldozatai és tanúi. Fielding, a szerencse fia, azonban ott volt az új rend alapjainak lerakásánál.

Dénes ​Zsófia: "Felkutattam mindent, hogy az Adyra vonatkozó, még nem ismert emlékezésekből megszólaltassam a kor hangját Adyról, a vele egy időben élők tanúságtételét. Valahogy azt éreztem: lecsengetés előtt ezek az utolsó percek. És sok minden járt eközben fejemben. Arra gondoltam, mennyi kutatással, találgatással jár manapság egy-egy múltbeli nagy költőnk – nagy emberünk – belső vagy akár külső élete adatainak, élményeinek felderítése… Lehet róluk eleget följegyezni? Eszembe jutott: nem igaz, hogy ami halandó, annak semmi köze a halhatatlansághoz… Így gyűjtöttem egybe az itt következő emléksorozatot, a fiatal Ady történetét, aki "kárhozottan" kóborol a "váradi éjben" majd a későbbiét is, aki ugyan eltávozott, de vissza-visszatért – utoljára 1918-ban – szeretett városába, Váradra. Az összeillesztett mozaikkövek – ha ezt kerestem, ha nem – szerelmek születésének, fejlődésének, elhalásának képét mutatják a szellemi élettel párhuzamosan; Váradon, Párizsban, Csucsán, mert "Akkor a hársak épp szerettek"

Ez ​a könyv nem irodalomtörténeti szakmunka, nem monográfia. Ez a könyv nem mutatja be Csáthot, mint remek esszéistát, kiváló hírlapírót és zenei szakírót. Ugyancsak nem foglalkozik, még érintőlegesen sem más műfajokba (képzőművészet, zene) tett termékeny kirándulásaival. Akkor hát micsoda? Sem több, sem kevesebb, mint egy kísérlet, hogy Csáth Gézát, az élvező és szenvedő magánlényt állítsa elénk. A rendszerváltás után ugyan újra napvilágot láttak szinte összes művei, naplói, feljegyzései (még lappanghatnak kiadatlan szövegek), írta is róla szép számmal tudományos vagy esszéisztikus dolgozatokat, ám személyiségének épp azon oldala maradt árnyékban, amely tragikusan példázza egy univerzális tehetségű zseniális ember szomorú sorsát. Nők és drog. Lányok, asszonyok, mámorok. Ópium, pantopon, morfium. Házasság és gyermek, gyilkosság és öngyilkosság. Katasztrófa – felemelkedés nélkül. Valóban így lenne? Nincs mentség a számára? Nem ítélkezünk. Döntse el az olvasó, részesülhet-e Csáth Géza, született Brenner József az utókor kegyelmében.

Vajda ​János felesége, Bartos Róza élete végén – a húszas években – öntötte végleges formába Emlékiratai-t. Bartos Róza valóságos adatokat, megtörtént eseményeket rögzít izgalmas, érdekes írásában, de a tények közé minduntalan beilleszt olyan mozzanatokat is, amelyek képzeletének szüleményei. Vajda Jánossal kötött sikertelen házassága, majd a botrányos válóperük nyomán kialakult híresztelések miatt Róza könyvével kívánja igazolni önmagát – nemegyszer mások és Vajda életének, jellemének támadásával. Amit Róza saját életéről és a költővel való házasságáról elmond, számtalan ponton korrigálást kíván.
Ezt a sok figyelmet, türelmet igénylő munkát végezte el Szemző Piroska. Részletes bevezető tanulmánya és körültekintő jegyzetei mindazt a homályt és kétkedést eloszlatják, amely eddig Bartos Róza írását övezte. Róza írását és párhuzamosan a jegyzeteket olvasva egy szerencsétlen sorsú asszony életútja bontakozik ki előttünk: elhúzódó szakítás, körülményes válóper, s mindez a nyilvánosság előtt. Róza – önigazoló szándékában – Vajda jellemét is a maga igényei szerint kívánja megformálni, s ezért Vajda előéletét is föl akarja tárni. Emlékiratai-nak a Gina-szerelem éppúgy tárgya, mint Vajda mindennapjai, vendéglői látogatásai, vadászati kiruccanásai, a házi torzsalkodások és az idillikus pillanatok.

A párizsi feleség csupán a történet kezdete volt... Hadley, Pauline, Martha és Mary. Ernest Hemingway feleségeként mind a négyen tudták, milyen generációjuk leghíresebb, legvonzóbb íróját szeretni, és általa szeretve lenni. Mindannyian azt gondolták, hogy szerelmük örökké tart majd, és mindannyian tévedtek: egyik nő sem volt képes megtartani őt. A négy részben elmesélt, valódi szerelmes leveleket és táviratokat a történetbe szövő Mrs. Hemingway feltárja a drámai szerelmi háromszögeket, amelyek tönkretették Hemingway házasságait. Az 1920-as évek bohém Párizsától az 1960-as évek hidegháborús Amerikájáig ívelő, a híres "elveszett nemzedék" alakjaival teli regény a szenvedély, szerelem és szívfájdalom lebilincselő története. Naomi Wood alapdiplomáját Cambridge-ben, mesterdiplomáját és doktorátusát a Kelet-angliai Egyetemen szerezte. A Mrs. Hemingwayt megalapozó kutatása során eljutott a londoni British Librarytől a washingtoni Kongresszusi Könyvtárig, valamint felkereste Ernest Hemingway otthonait és törzshelyeit Chicagóban, Párizsban, Antibes-ban, Key Westben és Havannában. A Mrs. Hemingwayt jelölték Dylan Thomas Díjra, amely az egyik legrangosabb, fiatal íróknak járó elismerés. "A maguk módján és a maguk idejében Hadley, Pauline, Martha és Mary mind szerették Ernest Hemingwayt. Mindannyian megtapasztalták az udvarlás szenvedélyes napjait, a nyarak letargiáját, a jeges daiquiriket, amelyek a nap egyre koraibb szakaszában kerültek a pohárba. Mindannyian ismerték az árulás fullánkját, ahogy Hemingway közismerten ábrándozó tekintete egy másik nő felé fordult, és mindannyian ismerték az ölelése nyújtotta biztonságot. Tudták, hogyan viseljék el kreativitásának árapályszerű hullámzását, hogyan támogassák, gondozzák, gyógyítsák és segítsék őt. A Mrs. Hemingway finoman szövi össze a tényeket és a fikciót, s magával ragadó, gyengéd bepillantást enged a Hemingwayhez legközelebb állók életébe." (Sephanie Turza) "Rendkívüli szakértelmet igényel, hogy bárkit rávegyünk egy történet elolvasására úgy, hogy az illető azt gondolja, ismeri a végkifejletet. Ám a Mrs. Hemingway olyan szépen megírt és hatásos, hogy egyszerűen képtelen voltam letenni." (Jojo Moyes) "Naomi Wood lebilincselő és megvilágító erejű regénye négy különleges nő és az őket szerető, meggyötört irodalmi zseni portréját rajzolja meg. Tévedtek, ha azt gondolták, hogy mindent tudtak Ernest Hemingway feleségeiről, szenvedélyükről és szívet tépő fájdalmukról." (Jennifer Chiaverini)