Nemcsak ​hazai és külföldi nagy elődeitől tanult szívesen, hanem idősebb kortársaitól is, de a vele egykorúaktól, sőt a nála fiatalabbakról is: az esztéta kíváncsisága és az alkotó művész örök tanulni vágyása késztette arra, hogy magyar kortársainak, pályatársainak minden művét ismerje, olvassa. Ifjúkorában Kiss József tisztelői közé tartozott: „drága magyar szavainknak esztergályosát és gyémántköszörűsét" látta benne; Rippl-Rónai Józsefről ezt írja: „Szívem mélyén állandóan érzem, hogy költő, hogy varázsos, szeszélyes, boszorkányos, olyan, amilyen kevés él ma a föld hátán"; Krúdyról pedig ezt: „Az élet gazdagsága az övé, az a kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek"; Móricz Zsigmondban azt csodálja, hogy „úgy dolgozik, mint a természet, biztosan, bátran"; Bartók Bélában azt, hogy „testi mivoltában is arányos, felhúrozott, zengő"; a „robbantó és folytató" Babits Mihályban azt, hogy „vére lüktetése törvény a szóknak". Páratlan leleménnyel talál rá a vizsgált életmű vagy egy-egy alkotás lényeges mozzanataira, s a művészet bonyolult, rejtőző titkairól, de magáról a művészetről is mindig érzékletesen ír, olyan kristályos szerkezetben, olyan nyelvi-stilisztikai eleganciával, hogy a művészről és a műről alkotott véleménye egyértelműen, világosan fejeződik ki.