Kossuth Tényirodalom, non-fiction 90 pont
Erik Maria Ritter von Kuehnelt-Leddihn katolikus politikai gondolkodó az Osztrák–Magyar Monarchiában, I. Ferenc József császár és király alattvalójaként látta meg a napvilágot 1909-ben. Egészen 1999-ben bekövetkezett haláláig hű próbált maradni az egykori kettős monarchiát jellemző eszmékhez: a régi vágású klasszikus liberalizmushoz, a királyság intézményéhez.
Egy 1943-as írásában így foglalta össze politikai krédóját:
„Nem habozok magamat reakciósnak nevezni. Nagyon is büszke vagyok erre a tényre. Nem látok több erényt az ismeretlen jövő iránti vágyakozásban, mint az ismert és kipróbált értékekre való nosztalgikus visszatekintésben. […] Mint reakciós, elvetem és opponálom annak a korszaknak a szellemét és irányulásait, amelyben élni vagyok kénytelen, és azt a szellemet szeretném magamban helyreállítani, amely legtökéletesebb kifejeződését a régmúlt korokban nyerte el…”
A könyvben szereplő írások együttesen megadhatják a tanulni vágyó fiatalságnak a filozófiai elmélkedés tárgyává tett politika elemeit. "Ez írások közül az első, amely hónapokkal ezelőtt jelent meg a Critica című folyóiratban, kísérlet volt (és abból az aggodalomból fakadt, amelyre az értekezés végén utalok) arra, hogy a lehető legrövidebben összefoglaljam a politika filozófiájának legnagyobb problémáit, abból a célból, hogy újra alkalmat adjak a végiggondolásukra ebben a rövidre fogott alakban, amely rendszerint eredményes szokott lenni, éppen azért, mert az olvasótól bizonyos megerőltetést követel. Azután, az itt második helyen újra lenyomtatott cikkben hozzácsatoltam ezekhez néhány vázlatos történeti adatot bizonyos pontokra vonatkozólag, amelyek véleményem szerint megvilágításra szorulnak, mintegy mintául arra, hogy hogyan kell újra végiggondolni a politika filozófiájának történetét. Ezek után a harmadik cikk, amelyet már jó néhány évvel ezelőtt írtam, amely azonban itt jelenik meg első ízben, mivel éppen az úgynevezett "polgári történelemnek" vagy magasabb értelemben vett politikai történelemnek, vagy amint én nevezni szeretném, "etikaipolitikai" történelemnek fogalmát vizsgálja, alkalmas módon csatlakozik az előző kettőhöz. És végül a függelékül idecsatolt kis beszéd, amellyel egy, a politikai művelődés céljait szolgáló kört avattam fel, az ilyen irányú tanulmányokkal foglalkozó tanfolyamnak mintegy tanítási programját adja."
A monográfia az 1956 utáni tájékoztatás- és médiapolitikai folyamatok feltárására tesz kísérletet, elsősorban a hatalom és újságírás közti viszonyrendszerre koncentrálva. Bemutatja a hatalom eszközeit a szerkesztőségek munkájának irányítására, kézben tartására, nyomon követi a hatalom nyilvánossággal kapcsolatos álláspontjának, elképzeléseinek változásait. Rákérdez ennek eredményére, feltárva a nyilvánosság szerkezetében végbemenő eltolódásokat, illetve megrajzolja a „másik fél”, az újságíró-társdalom fejlődésének ívét. Siebert, Peterson és Schramm A sajtó négy elmélete című munkája óta közhelyszámba megy, hogy az adott politikai rendszer alapvetően meghatározza a sajtó működését. Harold Lasswell nyomán pedig a kommunikációkutatásban a „mit” (tartalom), a „ki” (irányítás) és a „kinek a számára” (közönség) kérdései kerültek a középpontba. A monográfia elsődlegesen a középső kérdés megválaszolására, a hatalom és az újságírásban dolgozók bonyolult viszonyrendszerének feltárására tesz kísérletet, miközben igyekszik nem megfeledkezni a másik két problémáról, és hozzátenni a „hogyan” problematikáját.
E könyv főszereplője, a szociáldemokrata Ágoston Péter élete három, egymással többnyire összefonódó szálon pereg le az Olvasó előtt. Az egyik szál a tudós tevékenysége a jogtudományi tanulmányoktól a történeti és közéleti problémákat taglaló munkákig. A másik a politikába betévedt jó szándékú értelmiségi vergődését követi a merész és kudarchoz vezető vállalkozások mentén. Kezdődött ez a történet a belügyi államtitkársággal (Berinkey kormány), folytatódott a külügyi népbiztossággal, (Tanácsköztársaság) és befejeződött a külügyminiszteri poszttal (Peidl-kormány), hogy elvezessen az ellene is indított büntető perhez és a halálos ítélethez. A pályaív végállomása a „moszkvai menedék”, illetve a szabadulás a szovjet rendszertől a brit Munkáspárt fellépésének hatására. A harmadik szál egy megejtő szerelem története, amely ezt az embert a feleségéhez, Buzárovits Augusztához fűzte házasságuk 25 éve alatt.
A személyes történeten átrobog – eleinte támogatja, majd tragikusan megtöri –- az ország története. A világháború, amely gondolkodását az országmentés kötelezettsége felé tereli, Nagyvárad, saját tevékenységi színterének román megszállása, ami miatt menekülnie kell. Az őszirózsás forradalom, és a tanácsköztársasági hatalomátvétel, amelyektől az ország megmentését vagy legalább sorsának enyhítését várta.
E korszaknak millió számra voltak áldozatai, de kevesen, akik – tévedéseik ellenére – oly tiszta tudattal és erkölcsileg oly épen vészelték át, mint Ágoston Péter.
Horn Gyula (1932-2013), a Magyar Köztársaság miniszterelnöke (1994-1998).
1988 májusa és 1990 májusa között szinte hihetetlen változások mentek végbe hazánkban, de tágabb környezetünkben, Közép-Kelet Európában is. Két esztendő, amely "megrengette a világot".
E korszak egyik koronatanúja (nemegyszer közvetlen alakítója) az a magyar politikus, aki államtitkárként, majd külügyminiszterként része a magyar-koreai kapcsolatok rendezésének, aláírója a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulását megvalósító szerződésnek, főszereplője annak a drámának, amelynek szerencsés végkifejleteként elhagyhatják hazánkat a keletnémet menekültek, majd ledőlhet a berlini fal, sőt megtörténhet az, amire pár hónappal korábban senki sem számított: egyesül a két Németország.
E szédítő történelmi vágta hiteles tanúja, a későbbi miniszterelnök vall ebben a könyvben politikáról, emberekről, saját küzdelmeiről. Könyve mottója lehetne: így láttam én. Horn Gyula ugyanis ügyel arra, hogy csak azokról az eseményekről, tanácskozásokról írjon, melyeken személyesen részt vett, a két sorsfordító esztendő olyan szereplőiről nyilatkozzék, akikkel közvetlen kapcsolatba került. Az újságolvasó állampolgár így is számtalan, eddig ismeretlen információhoz jut, bár nem ún. „szenzációhajhász” könyvet kap a kezébe. Mértéktartó a stílusa, akár önmaga és családja sorsáról szól a szerző, akár az évtized legjelentősebb magyar és európai politikusait jellemzi.
Szájer József 2014. január és 2018. decembere között született gondolatait osztja meg az olvasóval a bevándorlásról, a Fideszről, Magyarországról, az Alaptörvényről és Európáról. Európa válságban van.
Elveszítette az iránytűjét, és arra készül, hogy feladja azokat a hagyományait, amelyek évszázadokon át biztosították fennmaradását és sikereit.
Európának politikai, gazdasági, demográfiai és lelki megújulásra van szüksége.
Magyarország kész arra, hogy fontos, iránymutató szerepet játsszon az Európai Unió cselekvőképességének helyreállításában, versenyképességének megerősítésében.
A régi, lejárt receptek nem működnek többé, azok éppenhogy akadályozzák az innovatív, új utakat kereső megoldásokat, tartósítják a pangást.
Új utakra, új válaszokra, merész döntésekre van szükség!
© 2023 DiBookSale Zrt. Minden jog fenntartva.
