„Elõször azt a címet akartam adni ennek az izének (mely, fájdalom! rám  nézve nem regény), hogy egy becsületes ember  gonosztettei. Mert hát én  az vagyok: becsületes ember, egyéb címem sincs: se tisztelt hazafi, se szeretett  polgártárs, se elismert szakférfiú.  Csak becsületes ember: minden pontban, még a pontok pontjában is.  Mustrája vagyok a férjeknek, annyira, hogy azt beszélik rólam, hogy ha  meghalok, porrá égetnek, s mint Artemízia királyné tett Mauzolusz királlyal,  italba keverik hamvaimat, s úgy adogatnak be, de nem a nõknek,  hanem a férjeknek, mint óvó-szérumot a hûtlenség baktériumai ellen.  És ez nem is lett volna rossz regénycím: egy becsületes embernek a  gonosztettei. Hanem hát ez mégis nagyon hasonlít a  sviháksághoz, egy  neme a hetvenkedésnek: virtuskodás olyannal, ami nincs. Sohasem szerettem  a dicsekedést. Mit  dicsekedjem a bûnömmel? Elég, ha a feleségem  így szólít, hogy te bûnöm!   Inkább választottam ezt a címet …De kár megvénülni! Ezzel aztán  be van ismerve, hogy vén vagyok.  Biz az vagyok. Az ötvenediket járom.  De hogyha összeszedem magamat, ha a szerpántot jól megszorítom  a derekamon, a szakállamat odáig, ameddig bicolor lett,  kiborotválom,  senki sem mond többnek negyvennyolcnál. Ebben is megmaradok állhatatosan  negyvennyolcasnak.   Csak annak a melanogénnek ne volna olyan penetráns szekfûszeg  bûze, mely három lépésrõl elárulja, hogy az ember a haját védelmezi!  Hát én bizony nem tagadhatom, hogy a porosz háborúban már hadnagy  voltam: vitézségi érmet is hoztam haza magammal. Annak is urát  tudom adni, hogy hogyan szereztem…”