Ethan számára minden elveszettnek látszik. A jobb keze nélkül már nem reménykedhet többé katonai karrierben, de még egy jogosítványban sem. Csakhogy amíg ő éppen a teljesen romba dőlt életét siratja, Dion valamiért túlságosan eltökéltnek tűnik.
Dion fejéből valóban képtelenség kiverni az újabb ötleteket és terveket. Elvégre a kutatólaborban van, azon a helyen, ahol összegyűjtötték Trizanton legjobb tudósait és technikáját. Miközben megküzd olyan másodlagos és bosszantó dolgokkal, mint a katonai bíróság, óvatlanul elfelejtik őt bezárni a kórtermébe.
Az ilyen felelőtlen döntésekből pedig az eddigieknél is káprázatosabb, új gépek születnek, és végre Ethant is ki lehet rángatni az önmarcangoló gondolatai közül.
Shinaria azonban alattomos támadásokra készül. Vajon Dionéknak lesz még elég idejük arra, hogy felkészüljenek rá?

Befejeződött Dion Humanoid-pilótává képzése, de a fiú ezzel csak még nagyobb bajba keverte magát. Hivatalosan is egyenruhát kell öltenie, nem szeghet meg többé parancsokat, még azokat sem, amelyeket Ethan ad neki. Most már részt kell vennie a bevetéseken, és vitának helye nincs.
Ethan úgy döntött, hogy elég volt a barátkozásból. Éppen ezért minden eszközzel megpróbálja lerázni magáról Diont, csakhogy ez a feladat váratlan nehézségekbe ütközik.
Közben Shinaria hangáraiban készül Sámson, egy rendkívül jól felszerelt sáska, amely akár az egész háború sorsát is megfordíthatja.
A vezetőfülkében pedig egy ismerős alak ül.

Ethan elfogása után Dion egyedül maradt a feladattal: neki kellene megvédenie a Ricofeldet, az egész frontvonalat és a barátait, de még felszállni sem hagyják. A parancsnokai pedig két dolog miatt is aggódnak. Ha a frissen kiképzett pilóta ismét valódi ellenséggel néz szembe, vajon az lesz az utolsó csatája? És ha ismét a pilótafülke közelébe engedik, mekkora őrültségekre lesz képes?
Dion titokban tudatosan készül erre az őrültségre.
Ethan a kegyetlen shinariai fogságban váratlan segítőre talál – de vajon Niké Saab, az ellenség sztárpilótája miért látja el a sebeit?
Trizanton Pilótái a negyedik kötetben vakmerő döntésekre szánják el magukat, mert az egyre elkeseredettebb háborúban egyedül ők őrzik a remény szikráját.

Dion és a barátai engedély nélküli akciója felforgatta egész Trizantont. Ethant kimentették ugyan a fogságból, de a hazajutás váratlan akadályokba ütközik. Egy lakatlan, barátságtalan szigeten ragadnak Nikével és egy csatlósával együtt, és most, félúton hazafelé a helyzetük még reménytelenebbnek tűnik. A gépeik használhatatlanok, szerszámaik és alkatrészeik nincsenek, Dion azonban most sem gondolja úgy, hogy érdemes lenne feladni.
De vajon kitől remélhetnek segítséget az ellenséges területen? Hogyan adják a sajátjaik tudtára, hogy itt rekedtek? És mi vár rájuk, ha egyszer hazajutnak?

Ezúttal fordult a kocka: Niké a fogoly, és Ethannek kellene tennie érte valamit. A keze azonban meg van kötve. Ha a súlyos titkok napvilágra kerülnek, azzal nemcsak a saját karrierjét teszi tönkre, de a barátait, és legfőképpen Diont is veszélybe sodorja. Elvégre még Trizanton kegyes törvényhozói sem nézik jó szemmel, ha valaki az ellenséges sztárpilótával barátkozik.
Dion egyszerűbben látja a helyzetet: szerinte néhány jól irányzott szó és ökölcsapás mindig megoldja a problémát. Ha ez nem lenne elég, van még néhány trükk a tarsolyában.
És lehet, hogy Trizanton még nem tud róla, de Dion és Ethan szerint igenis szükségük van a harmadik Humanoid-pilótára.

Abban a pillanatban, amikor már minden rendben van, amikor Trizanton az állhatatosságának köszönhetően újabb győzelmet arat, amikor Dion magánélete végre sínre kerül és Ethan és Niké a gépeik nélkül is a fellegekben járnak, egyszerre minden összeomlik. A sztárpilóták épphogy képesek enyhíteni a károkat, és megtartani egy utolsó állást a tengeren. De vajon meddig maradhatnak együtt, ha már a Ricofeld is elveszett számukra? Mit tehetnek még, ha Trizanton kormányzói fel akarják adni a háborút? És kivel állnak szemben valójában?
A Trizanton Pilótái utolsó, elsöprő kötetében a barátság hűséggé válik, a parancsok elveszítik értelmüket, az utolsó esély pislákoló szikrája pedig vakmerő lépésekre sarkallja Trizanton három Humanoid-pilótáját.
A lenyűgöző kaland a végjátékhoz ér, ahol minden lépés végzetes lehet.

Miután hirtelenjében újra, de összességében már vagy ezredjére rádöbbent, hogy egyszerűen képtelen megszokni a sötét világűr rémítően végtelen „mélységét”, és szó szerint erőnek-erejével kényszerítette ki magát a külső zsilipajtón… Manu megpihent egyetlen pillanatra… majd miután az űrruha derekáról lelógó biztosítókötél karabinerét az alattomosan benne munkálkodó pánik ellenére is rutinos magabiztossággal a szerelőkorláthoz kapcsolta, vontatottan „nem akarom” mozgással, mondhatni már-már majdhogynem négykézláb megindult a napvitorla beragadt „csápja” felé…  Miközben mindvégig erőnek-erejével próbálta kizárólag a hamiskás biztonságérzetet nyújtó hajótestre fókuszálni a tekintetét…  Ameddig csak lehetett.  Vagyis addig a nem egészen negyed óráig, míg el nem érte a biztos támpontokhoz ragaszkodó emberi agya által fentnek kinevezett „hajóhát” azon pontját ahonnan már nem folytathatta tovább ezt a furcsa „négykézlábasdit”… és bármennyire is ódzkodott a következményektől, muszáj volt felegyenesednie… amihez előbb a lábán viselt ormótlan csizmaorrokat egymás utánijában akkurátusan beakasztotta a speciálisan erre a célra kialakított „papucsokba”… majd a legalább ugyanannyira bumszli kesztyűbe bújtatott ujjainak ezúttal már idegesen esetlen mozdulataival kiakasztotta a karabinert… hogy szabályos lassított felvételként, szó szerint milliméterről-milliméterre nyújtóztatva ki a lábait, tétován felegyenesedhessen…  És az űrhajó jótékony „fedezékéből” kibukkanva, a Merkúr pályasugaránál jóval közelebbi, tőle alig hatvanmillió kilométerre lángoló Nap minden mást elhomályosító fénye még a speciális szűrőn keresztül is szinte azonnal elvakította!

„Azt mindig tudja az ember, ha valami az első alkalom. Azt viszont csak ritkán, ha az utolsó.”
(Richard Osman).

 
Te milyen történetet mesélnél el, ha attól függene az életed? Képes lennél pusztán szavakkal megnyerni egy nálad nagyobb erő jóindulatát, hogy ne tűnj el az örök semmiben?
Ezekre a kérdésekre nincs egyértelmű felelet, de a kötetben található nyolc novella külön-külön és együtt is egy-egy lehetséges válasz.
Mi lenne a te történeted?

A novellagyűjtemény rövid különálló történeteket tartalmaz, melynek szereplői javarészt hétköznapi emberek, hétköznapi történetekkel és érzelmekkel, de az ő történeteik már egy nem túl távoli jövőben játszódnak, a maitól részben megváltozott környezetben. A jelen prototípusai, kísérleti találmányai és technológiái már elterjedtek, beépültek a mindennapi életünkbe. Használjuk őket, örülünk neki, megkönnyítik az életünket, hol pedig bosszúságot okoz, megosztja az embereket. Egy biztos, akárcsak a ma, és a tegnap emberéből érzelmeket vált ki. Megismerkedhetünk, hogy milyen lehet egy rendőri igazoltatás az önvezető autóban ittas vezetővel, egy 3D nyomtatott üzenet hatása egy gimnazista kamaszfiúra, az e-újság bosszúsága, a nem trendi kütyü hatása a kütyükorszakban. A fővonal mellett néhány a témától távolabb eső de jövőhöz kapcsolódó elgondolkodtató és absztrakt történet is helyet foglal. Egy-egy novella szellemi játékként is felfogható, olvasása során beleélhetjük magunkat a szereplő bőrébe és érzéseibe, az adott történet végén pedig néhány hosszú pillanat erejéig elmerenghetünk a kínált lehetséges jövőképen. A legtöbb novella néhány oldal, így munkába menet, utazás közbeni, ebédidő vagy elalvás elgondolkodtató kikapcsolódása lehet.

− ROHADJATOK MEG! − ordította, miközben rácsapott a térváltóra.A hajó a csillagkapu mértani közepén tért vissza az anyagi Univerzumba, és a kulcs azon nyomban aktiválta az átjárót. A féregjárat szó szerint a „semmiből” nyílt meg a „végtelen” felé.Will a lehető legnagyobb teljesítményre állította a normál hajtóművet, és beszáguldott az összevissza tekergő alagútba. Már rengeteg író körbejárta az idegenek naprendszerbéli látogatásának lehetőségét, de ebben a formában valószínűleg még senki sem közelítette meg a témát mint ezúttal, amikor a négy emberen, azaz a két főhős megpróbáltatásain keresztül, egy merőben új világkép tárul az olvasó szeme elé.

A Sztrugackij-életműsorozat új tagja a szerzőpárostól megszokott módon egy képzelt bolygón, a Pandórán játszódik. Csodálatos környezet, s dzsungel borítja szinte az egész kontinenst. A hatalmas fák koronái közül egy sziklaszirt magasodik ki, melyen földiek építették meg még anno kutatóállomásukat. Leonyid Gorbovszkij, a Bázis egyik dolgozója megszállottan kutatja azt a csodálatos élővilágot, mely alattuk van, s amely felé különös vágyódás húzza. Mégis, közben úgy érzi, valami készülőben van odalent. Valami nyugtalanítja, valami, ami látszólag csak az ő fantáziáját izgatja, mert társai eközben csak a kíváncsi turisták kalandvágyó igényeit próbálják kielégíteni. Valami véget fog vetni ennek a méltóságteljes nyugalomnak, mely a bolygót körülveszi… Emberek tűntek el odalent. Emberek vesztek oda. De a föntiek némelyike még reménykedik abban, hogy élnek, s bíznak visszatértükben. Sokszor a felderítők csapatainak tagjai látni vélnek néhány emberi alakot a dzsungel lepte térségben. De vajon ezek csak vágyálmok? Vagy illúzió? Esetleg veszedelmes élőlények? Melyik civilizáció tagjai érezhetik magukat biztonságban? Egymástól jön a fenyegetettség? Vagy netán valami sokkal nagyobb külső erő okozza ezt a fokozódó nyugtalanságot?

„A Földet, a mi valódi paradicsomunkat, amellyel a természet megajándékozott bennünket, alaposan összedúltuk és kizsaroltuk, s voltak olyan történelmi időszakok, amikor kis híján elpusztítottuk. A Föld beteg, de kórságait magunk okoztuk. Nekünk kell leküzdenünk őket. Megvannak az eszközeink hozzá!” Szepes Mária az ezotéria avatatlan királynője, a sci-fi élvonalbeli művelője. A sci-fi irodalom eme élő klasszikusát áthatja az írónő különleges szellemisége.