Az 1601-ben keletkezett Hamlet, ha ugyan lehet Shakespeare-nél egyáltalán ilyenrõl beszélni, szerzõjének fõmûve. Értelmezéseinek, magyarázatainak száma jóval meghaladja más irodalmi mûalkotásét, beleértve az olyan állandóan kommentált mûveket is, mint Dante Isteni színjátéka vagy Goethe Faustja. Eltekintve a legszélsõségesebb álláspontoktól (amelyek közt olyan is akad, amely Hamletet õsgonosznak, a halál és rontás szellemének tartja, a darab pozitív fõhõsét pedig Claudiusban, illetve Leaartesben látja) Hamlet figurájának még alapvonásaiban sem tudnak a kutatók, kritikusok megállapodni. Ki a tettre képtelen, mélabús "szellemi ember" típusának, ki a dekadencia képviselõjének, ki forradalmárnak stb. tartja. E bonyolultság, nehezen értelmezhetõség ellenére Shakespeare talán legnépszerûbb mûve: valószínûleg azért, mert többféle jelentése, vonatkozásainak, „filozófiájának” nehezen vagy sehogyse kihüvelyezhetõ volta ellenére mind története, mind fontosabb figurái rendkívül plasztikusak, magukkal ragadók, áttekinthetõk a legnaívabb befogadó számára is. Általános, leginkább „örök emberi”, alapvetõ emberi viszonyulások, kapcsolatok, érzelmek állnak a mû középpontjában: a fiú-szülõ viszony, az elsõ szerelem, a pálya- és példaképválasztás, a barátság, az elsõ szembenézés a halállal, a politikával és a társadalmi igazságtalansággal stb. Ráadásul éppen a fõhõs, Hamlet alakja nyert olyan megformálást a mûben, amely egyszerre tekinthetõ példaszerûnek, azonosulásra alkalmasnak és emberi gyengeségekkel, „ellenszenves” tulajdonságokkal felruházottnak. Népszerûsége legfõbb okának napjainkban éppen azt tartják, hogy Hamlet „egy igazi mai, huszadik századi” fiatal.

William Shakespeare egyik legnagyobb műve a Macbeth, a hatalomvágytól megszállott gyenge ember drámája. Macbethnek egyszer azt jövendölik, hogy király lesz. Felesége ösztönzésére és segítségével, hogy beteljesedjék a jóslat, álmában megölik a náluk vendégeskedő királyt. Tettüket a leitatott őrökre fogják, akiknek nincs is idejük tiltakozásra a hamis vád ellen, mert Macbeth szörnyű „felindultságában” megöli őket. A hatalmat, a rangot azonban nem tudják élvezni…

The Winter's Tale is a play by William Shakespeare, first published in the First Folio in 1623. Although it was listed as a comedy when it first appeared, some modern editors have relabeled the play a romance. Some critics, among them W. W. Lawrence (Lawrence, 9-13), consider it to be one of Shakespeare's "problem plays", because the first three acts are filled with intense psychological drama, while the last two acts are comedic and supply a happy ending.

E tündérjátékról úgy tartják, egy főúri esküvő alkalmából íródott. Erről szól maga a darab is, a szerelemről, a házasságról, a szenvedélyről, az akadályok legyőzéséről. A Szentivánéj egyetlen hatalmas nászéjszaka. Puck, a csúfondáros apród, aki miatt kitör a háborúság a tündérkirály és tündérkirálynő között, minden kergetőző, egymást űző szerelmesnek jelképe lehet, akik szüntelen váltakozásban gerjednek egyért s taszítják el a másikat. Mintha a való életben is Puck gonosz varázslatára fordulna meg minden, majd jótékony varázslatára az éj végére valahogy mégis összerendeződjék. Tündéri álomvilág cívódással, féltéssel, ellenállhatatlan vágyakkal.

A Cymbeline Shakespeare keveset játszott színmûve, mely a Téli rege elõtt egy évvel keletkezett. Abszurd románc a nagypolitika hátországából: döntésképtelen király, mindenre elszánt gonosz királyné, pszichopata mostohafiú, elrabolt királyfi, számûzött fõúr, szétválasztott szerelmespár... Méreg, tetszhalál, õrület, gyilkosság, árulás, színlelés és sírig hû szerelem, melyet bemocskol egy "kis Jago" (Iachimo). Aztán kitör a háború és mindent elborít a káosz. Látlelet egy támpontok nélküli világról, rémálommá váló édes ifjúságról és keserû öregségrõl. Mintha Shakespeare régebbi darabjaiból válogatta volna a szereplõket: csupa ismerõs alak, csupa ismerõs szituáció# mintha összefoglalná az életmûvét.

Antonius és Kleopátra birodalmakon átívelő szerelme, egy hatalmas szenvedély története, amely minden létező szabályt felrúg, és éppen ezért minden későbbi szenvedély hatalmas mintája lett. Keleti mese, ami éppen azért hihető, mert hihetetlen. A színpadon minden varázslat megtörténik, játszi könnyedséggel múlik el egy évtized, járunk be több millió négyzetkilométert Alexandriától Rómáig, Görögországba és vissza, tengeri és szárazföldi csatákat látunk, vért és könnyeket, csókot és árulást.

A kiadó a szerzõ eredeti szövegei alapján készült új fordításokat jelenteti meg, és nem a régebbi, az ifjúság számára átdolgozott regényeket adja ki újra. A híres vadász, Old Shatterhand saját maga beszéli el, hogyan nyeri el a legnemesebb apacs, Winnetou barátságát. A történetnek komor hangulatot kölcsönöz a vadon rózsája, a gyönyörû indián lány, Nsocsi tragikus sorsa, értelmetlen halála. Megismerkedünk a Vadnyugat híres hõseivel: Old Death nyomkeresõvel, Old Firehand trapperrel, majd találkozunk régi ismerõseinkkel: Sam Hawkens, Dick Stone és Will parker vadászokkal. A komancsok között és Kaliforniában átélt sok érdekfeszítõ élmény után a szerzõ - a legnemesebb törzsfõnök élete és halála tükrében - maradandó emléket állít a pusztulásra ítélt rézbõrûeknek. A tragikusan végzõdõ regénytrilógiát az apacs-hagyatékról szóló beszámoló zárja.

A könyvben olvasható tizennyolc elbeszélés a negyedik és egyben az utolsó olyan kötet, melyet F. Scott Fitzgerald még életében állított össze. A komoly, mélyenszántó gondolatok mögött Fitzgerald elbeszéléseiben szinte mindig, ott húzódik a huncut tréfa, a nevetés, a humor és az önirónia.

Poe rendkívüli, hátborzongató történeteivel a detektívregények atyjává vált. Művészetét, amely tömör és egységes próza kortársai elismerését nem vívta ki, viszont mára Poe regényei, elbeszélései méltó közönségre találtak. Az amerikai romantika világirodalmi alkotóját sajnálatos módon a hajsza, a boldogtalanság , az alkohol és az ópium mindössze negyven évesen elvitte. Az Elbeszélések olyan klasszikusokat tartalmaz, mint Az aranybogár, Az áruló szív, A kút és az inga, Az ovális arckép, Az ellopott levél, A fekete macska és a Morgue utcai gyilkosság.

Elmélkedésre, titkok megfejtésére szánt mű a Faust, nem a puszta szórakozást vagy a készen tálalt életbölcsességet kereső olvasónak való. Goethe maga is elismerte: sok mindent „beletitkolt” (így mondta szó szerint: „hineingeheimnisst") ebbe az "összemérhetetlen” egészbe, ebbe a hagyományos példák vagy merev műfaji szabályok közé nem kényszeríthető alkotásba. A Faust titkai sokfélék: a természet titkai, az ember titkai, a társadalom titkai. És Goethe személyes titkai. Ezek sem akármilyen titkok persze – ezek is egy világba látó ember titkai. A Faust azonban mégsem titkoknak holmi rejtélyes kultusza, hanem éppen ellenkezőleg: az ember életre-halálra való viadala a titkokkal – az emberé, aki megfejteni hivatott őket. A Faust a megismerés drámája – a világot ésszel, érzékekkel megismerni vágyó emberé. Nem is ölthetett volna hát más alakot, csak ilyen „összemérhetetlent”, amelybe beleépül a „világ és az ember története is”. (Európa Könyvkiadó, 1967)

A Zsebtörténeteket olvasva leginkább egy prágai kocsmában érezhetjük magunkat, ahol az asztaltársaság tagjai söröskorsók mellett beszélgetnek, mesélik egymásnak a saját történeteiket. Emberi, kedves humorú, olykor groteszk történeteket. Bûnügyi eseteket, de nem rendkívülieket, csehek, prágaiak hétköznapi történeteit. Karel Capek az egyik legismertebb és elismertebb cseh író Bohumil Hrabal és Milan Kundera mellett. Életmûve igen gazdag, elbeszélesek, regények mellett több drámát írt, és a napi publicisztikában is értékeset alkotott. A Zsebtörténetek a Történetek az egyik zsebbõl és a Történetek a másik zsebbõl címû novellásköteteket tartalmazza.

A romantikus költészet, dráma- és regényirodalom legnagyobb francia klasszikusának hatalmas regénye a XVIII. század nemesi Angliájába vezet bennünket. Hugo színes és groteszk végletek közt csapongó képzelete viharos erővel sodorja az olvasót regényes tájakra, festői koldusnyomorba, hivalgó főúri pompába, de mindenütt az igaz emberséget, a szabadság nemes eszményeit kutatja, és egy nagy forradalmár szertelen gyűlöletét zúdítja a zsarnokság minden formájára. Victor Hugo csalhatatlan művészettel tárja fel a tragikus embersors lenyűgöző pátoszát, s a bohóctragédia hálás témája mindig megtalálja a szívünk titkos kamráihoz vezető utat, a részvét útját.