1862 nyarán ifjú művészek maroknyi csoportja jelenik meg a Temze partján álló Birchwood kúriában. Vezetőjük a kimondottan szenvedélyes és kiemelkedően tehetséges Edward Radcliffe, a tervük pedig az, hogy a külvilágtól elzárkózva, ihletet keresve, alkotásba merülve töltik a nyarat. Mire tervezett tartózkodásuk véget ér, egy nő gyilkosság áldozata lesz, egy másiknak nyoma vész, eltűnik egy nagy értékű tárgy, és Edward Radcliffe élete romokban hever. Másfél évszázad múltán Elodie Winslow, a fiatal londoni levéltáros egy mappában két látszólag összefüggéstelen dokumentumra bukkan: az egyik egy elragadó külsejű, Viktória-kori öltözéket viselő nő fényképe, a másik pedig egy művész vázlatfüzete, melyben felfigyel egy folyókanyarulatban álló, kétormú ház rajzára. Vajon miért találja Elodie oly ismerősnek Birchwoodot? És ki lehet a régi fényképen látható fiatal nő? Fény derül-e valaha is a titkára? Az órásmester lánya évszázadokon átívelő, lenyűgöző történet gyilkosságról, titkokról, rablásról, művészetről és szerelemről.

Mire képes egy nő, hogy megőrizze titkát? Titokzatos, fél évszázada feladott levél érkezik a Londonban élő Edith édesanyjához, aki a küldemény láttán könnyekben tör ki. A feladó helyén a kenti Milderhurst-kastély címe áll. Edie rádöbben, hogy anyja, Meredith szenvtelen távolságtartása mögött egy réges-régi titok bújik meg. Amikor néhány hónap múlva Edie Milderhurst közelében jár, hirtelen ötlettől vezérelve elhatározza, hogy megnézi a kastélyt. Megismerkedik Milderhurst lakóival, a különc Blythe nővérekkel, és több meghökkentő felfedezést is tesz. Ezek nyomán úgy dönt, hogy kideríti, mi is történt pontosan édesanyjával a háború idején, valamint hogy rejtegetett titka miként kapcsolódik a kastélyhoz és a Blythe nővérekhez. Ám amint nekilát, hogy Milderhurst ódon falai közt kibogozza a történet szálait, a vártnál sokkal komolyabb titkok sejlenek fel előtte. Vajon megismeri-e végül az igazságot Edie, kikutatja-e, valójában mi minden történt azokban a távoli órákban? Kate Morton újabb kitűnő regénye a múlt eltemetett titkainak varázslatos története: romantikus thriller, melynek szövevényében izgalmasan keverednek odaadó szerelmek, sorsfordító árulások és kísértő emlékek.

Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsáleme a világirodalom klasszikus alkotásai közé tartozik, az európai eposzköltészet egyik remekműve, az olasz késő reneszánsz - prebarokk irodalom legmagasabb csúcsa. E hőseposz - noha témáját a történelmi múltból veszi, az első keresztes háború történetét beszéli el - hőseinek magánya, ellentmondásos lelkivilága, vívódása már a modern kor felé mutat, költészete pedig örök fényben ragyog, mint minden klasszikus művészet.Nagy hatással volt a világirodalomra és a magyar irodalomra is: Zrínyi Miklós Szigeti veszedelmének költői modellje volt, Arany János pedig Zrínyi és Tasso címmel írta meg akadémiai székfoglalóját, a magyar összehasonlító irodalomtudomány alapművét, és A megszabadított Jeruzsálem fordításába is belekezdett.

Évszázadokkal ​később, mikor Kubád sahnak, Anusirvan perzsa király atyjának meggyűlt a baja a Kaukázustól északra lakó kazár kagánnal – mindkét fél határvárosok építésére, valamint a régiek megerősítésére szánta el magát –, kiváló fekvéséből adódóan Maghar lett az egyik fontos erődítmény. Azt beszélik, Maghart ettől az időponttól lehetett igazán városnak tekinteni, merthogy ekkor építették falait, ekkor jelentek meg az első kőépítmények, sokak szerint ez volt a város aranykorának kezdete.

Akik Kubád korában éltek, már semmit sem tudtak az egykori Jenő törzsről, hajdan virágzó székhelyéről és a déli határában kavargó hatalmas mag-ménesekről. Történetünk idején csak egyszerű nemezjurták álltak a későbbi kőváros helyén, igaz, naponta százezernél is több lovat itattak a folyónál, rovással írtak, s olyan nyelven beszéltek az emberek, mely az idők kezdete óta változatlan és morzsolhatatlan, mint a kaukázusi sziklák, mert ennek a nyelvnek szakrális mivoltából adódóan nem volt szüksége jövevényszavakra, hogy kifejezze akár a legbonyolultabb fogalmakat is – ma már nehéz lenne meggyőzni arról bárkit is, hogy Magharnak ez volt az igazi aranykora.

Étienne Gérard a napoleoni háborúk egyik tündöklő karriert befutott katonája volt. A győzelmes francia nagy ármádia vérzivataros küzdelmeiben sorsa ide-oda vetette. Bárhol is megfordult Gérard brigadéros, mindenütt tisztelték benne a nagy hőst, a vívóbajnokok elsőjét, a gyengék, elesettek védelmezőjét. Lovagiasságáért és szeretetreméltóságáért ellenségei is tisztelték. Gérard brigadéros a csatákban sokszor került súlyos, szinte megoldhatatlannak látszó helyzetekbe, de egyetlen alkalommal sem fordult elő, hogy azokból esze, találékonysága, kardja vagy gyorslábú lova segítségével ki ne tudott volna lábalni. Gérard brigadéros, a bátor katona, a leleményes hadvezér, az ideális férfi a hőse ennek a fordulatokban és eseményekben gazdag regényben.

Remarque talán legérettebb munkája, a Szerelem és halál órája a második világháború keleti frontján játszódik. A náci hadsereg Sztálingrád utáni fejvesztett menekülését, a felégetett orosz falvak és a bombázott német városok lakóinak gyötrelmeit tárja elénk egy humanista, töprengő, el-elbizonytalanodó fiatal katona tragikus sorsán keresztül, akit tapasztalatai és tépelődései elvezetnek az igazság felismeréséhez: "Árulás. Elárulták őket, elárulták és becsapták, a harcukat és a halálukat gyilkossággal és jogtalansággal és hazugsággal és erőszákkal kötötték egybe; félrevezették őket, kisemmizték mindenből, még a nyomorúságos, hősies, szánalmas és haszontalan halálból is." Bár e regény már 1952-53-ban íródott, ugyanaz az élmény tette halhatatlanná, mint Remarque korai remekművét, a Nyugaton a helyzet változatlant: a fájdalom a sok értelmetlenül elpusztult fiatal élet miatt és a szolidaritás a tehetetlen, kiszolgáltatott, a halál órájában már szinte pőrére vetkőzött emberrel; mindvégig a humánum legtisztább értékeit képviselve.

A ​HÁROM FÉRFI 
története folytatódik: az Elfeledett légióban megismert férfiak – a lassan felnőtt férfivá váló Romulus, elválaszthatatlan barátja, Brennus, a gall harcos és a jövendőmondó etruszk Tarquinius – légiójuk szétverése után a pártusok fogságában harcolnak tovább a hajdan Nagy Sándor által meghódított vidékek peremén Ázsiában. Mi az a jövő, amelyet Brennusról látott Tarquinius, de nem hajlandó elárulni barátainak? És beteljesül-e az a jövendölés, amely szerint Romulus visszatér Rómába? Milyen titok lappang Romulus és Brennus Rómából való menekülése mögött?

A NŐ, 
Fabiola sorsát is követhetjük. Az egykori prostituált immár szabad nőként és Brutus kedveseként él Pompejiben a férfi birtokán, de Rómába kénytelen utazni, egyebek között a bosszúért lihegő fejvadászok elől menekülve. Fabiola „bűne”, hogy igyekezett megmenteni egy szökött rabszolgát, s ezért a fejvadászok vezére bosszút fogadott. Rómában Fabiola akaratlanul is közel kerül a köztársaság létét fenyegető belső viszályokhoz, ezért úgy dönt, hogy a Julius Caesar oldalán harcoló Brutus után megy. Vajon rátalál-e családja titkára? Kiderül-e, ki az a férfi, aki anyjukat megerőszakolva nemzette őt és ikertestvérét, Romulust? Egymásra talál a sok éve elszakadt ikerpár?

HARC A HATALOMÉRT 
Crassus halála után a triumvirátus megmaradt tagjai, Pompeius és Caesar egyaránt hatalomra tör Rómában. Caesar galliai hadjáratának sikerétől reméli az otthoni tömegek támogatását, míg Pompeius, megszegve a szigorú történelmi hagyományokat, seregek élén készül Róma ellen. Milyen cselszövések eredményezik a köztársasági lét felszámolását és a császárság létrehozását? E valós történelmi háttér előtt bontakozik ki a három férfi harca a túlélésért és a hazajutásért – vajon melyikük jár sikerrel? E történelmi események viharában keresi Fabiola kedvesét – vajon neki sikerül-e céljait, köztük az erőszaktevőn tervezett bosszút elérnie? És ki kerül ki győztesen a hatalmasok küzdelméből?

„Nem tudta, mire készülök. Egy ideig terveztem ugyan, hogy előbb-utóbb elmondom (vagy inkább bevallom?) majd neki, mert hát hogy venné már az ki magát, ha véletlenül tudná meg, de csak célozgatni mertem, halogattam a dolgot. Féltem, hogy tiltakozna, én meg persze megmakacsolnám magam, és ezzel újabb árulást követnék el. Holott ha már egyszer muszáj kijátszanom őt – gondoltam egyre határozottabban –, a kettőnk kibeszéletlen viszonyát is rendezve így mintegy az utolsó pillanatban, még mielőtt meghalna, akkor ez az egy árulás is elegendő. Ha ugyan árulás megbékélnem vele. Nekem nem az. Így aztán lassan letettem a színvallásról. És nem is tudta meg végül, sem azt, hogy tehát könyvet írok róla, sem pedig azt, hogy miért olyan fontos ez. Meg a többi, ami kiderült még. De hát nem róla van szó persze (és pláne nem rólam vagy rólunk), hanem egy történetről. Azt kell megírnom valahogy. A Barabás nevű elbeszélő történetét.” Talányos és rendhagyó történet ez. Barabás (az atya fia) útja Szibériától Szentendréig, majd Budapesttől Moszkváig, születés és halál, orosz, magyar és zsidó sors között vesz hihetetlennek látszó kanyarokat aknamezőkön innen és túl, oda és vissza. A történetek azonban – az ilyenek is – ismétlődni szoktak. És akkor tehát, a talányaik ellenére, tanulságuk is van talán.