A különös ember az asztalra helyezte a lámpást, és mélyet lélegzett, sóhajtásszerűen.
– Ó, szinte részegítő ez a dohos levegő! – mondta aztán, ám megszokottan szenvtelen, közömbös hangján. – A múltnak lehelete ez – folytatta, kissé eltűnődve. – Emlékezzen csak a várakozással teli áhítatra, amely gyermekkorában elfogta, valahányszor elhagyott pincék, kamrák, padlások sejtelmes homályába merészkedett, és valósággal lázba hozta a megérzés, szinte bizonyosság, hogy valami kincsnek kell lennie ott. Most már, felnőtt fejjel alighanem tudja, hogy az a kincs valóban ott volt, mint ahogyan itt is itt van; létezik bizony, de megfoghatatlan, láthatatlan, és senki sem juthat a birtokába soha, merthogy e titokzatos, becses, sőt felbecsülhetetlen kincs maga a múlt, kedves barátom, eme örök tárgya az emberi kíváncsiságnak s képzeletnek, és kiapadhatatlan forrása az ihletnek. Ó igen, hányféle sors, mennyi szenvedés, gyötrelem, fájdalom és szenvedély, vágy, remény s ábránd lett semmivé, hullott a feledés végtelen sötétjébe e falak között is nyomtalanul, jeltelenül, mintegy hiá­ba­valóan tehát, de még néhány derűs, sőt, kockáztassuk meg, boldog pillanat is, és mind­ebből immár csak az enyészetnek e kesernyés, fojtó kipárolgása maradt – némi kegyes túlzással, érzelmes jóakarattal szólva persze, a meghatódottság hangján. Miért is kellene elhinnünk, hogy csak néhány hatalmas, vagy valami más módon kiváltságos ember élettörténete volt méltó arra, hogy fennmaradjon az utókor számára tanulságul, okulásul?