„Aki zsigerből ír, rendkívül mélyre jut, s aki a mélybe tartó úton minden mondatát ösztönös tisztán látásból fogalmazza – áldott őszinteséggel ajándékoz meg… sodró erejű, alig elemezhető, inkább átélhető írás… a végén egy küzdelmes csatából érkezünk csapzottan – örökké velünk maradó átélhető sorsok birtokában… és megtapasztaljuk a szikrázó gyűlöletből táplálkozó szeretet lehetséges jelenlétét is… mondhatnánk, hogy ilyen nincs is – de van… nagyon is van, csak más a minősége és… gyönyörű… azt kérem, merüljenek mélyre a mondatok közé, e csodálatosan fogalmazott vallomásba –… megéri…. hála annak, aki felfedezte… hála annak, aki közreadja…" (Koltai Lajos – operatőr)
„Családom férfitagjai kivétel nélkül az erőszakban és a testi fenyítésben hittek. Akkor is, ha feleségükkel akarták pontosan tisztázni, hogy hol a helyük a családi hierarchiában, akkor is, ha éppen gyereknevelésről volt szó. Rájöttem, hogy az átélt borzalmakat csakis egy módon tudom túlélni: ha úgy teszek, mintha nem velem történne. Persze ez iszonyatosan nehéz játék. De gyorsan megtanultam, hogy ettől a játéktól függ az életem.” (Ozsgyáni Mihály)
150 pont
Az ember természetének velejárója bűnök elkövetése. Lehet gondolattal, szóval, cselekedettel vagy akár mulasztással. És ahol felüti a fejét a bűn, az embernek meg kell küzdenie annak súlyával. A külső büntetést a mindenkor érvényes jogrend szabja meg, a belső büntetést a lelkiismeret rója ki.
A Találkozás az ördöggel egy dalmáciai nyaralás során játszódik. A házaspár egy furcsa gyilkossági ügybe keveredik. Csakhogy ki az áldozat, és ki a tettes? Erre a kérdésre keres választ a regény, a krimik megszokott világától eltérő módon, a szépirodalom eszközeivel.
Az Alattunk a pokol szobrász főhőse az embert szeretné megmintázni. De milyen az ember, milyen módon ragadható meg valódi természete? Ennek a művészi töprengésnek az útján – többszöri kudarcot követően – végül egy járvány idején vállalt önkéntes munka során jut el ahhoz a tapasztalathoz, amelynek hatására formálódik az anyag a keze alatt: íme, az ember!
Egy szerettünk elvesztése mindíg felborítja az ember megszokott életét. A fájdalom mértéke függ attól, hogy mennyire közeli hozzátartozóról van szó, és milyen viszonyban áltunk egymással. Én a kislányomtól szakadtam el a jövőbeni találkozás reményében. Az írás segít enyhíteni a kínt, és ez által, talán sorstársaim sem érzik magukat egyedül verseimet olvasva.
A különös ember az asztalra helyezte a lámpást, és mélyet lélegzett, sóhajtásszerűen.
– Ó, szinte részegítő ez a dohos levegő! – mondta aztán, ám megszokottan szenvtelen, közömbös hangján. – A múltnak lehelete ez – folytatta, kissé eltűnődve. – Emlékezzen csak a várakozással teli áhítatra, amely gyermekkorában elfogta, valahányszor elhagyott pincék, kamrák, padlások sejtelmes homályába merészkedett, és valósággal lázba hozta a megérzés, szinte bizonyosság, hogy valami kincsnek kell lennie ott. Most már, felnőtt fejjel alighanem tudja, hogy az a kincs valóban ott volt, mint ahogyan itt is itt van; létezik bizony, de megfoghatatlan, láthatatlan, és senki sem juthat a birtokába soha, merthogy e titokzatos, becses, sőt felbecsülhetetlen kincs maga a múlt, kedves barátom, eme örök tárgya az emberi kíváncsiságnak s képzeletnek, és kiapadhatatlan forrása az ihletnek. Ó igen, hányféle sors, mennyi szenvedés, gyötrelem, fájdalom és szenvedély, vágy, remény s ábránd lett semmivé, hullott a feledés végtelen sötétjébe e falak között is nyomtalanul, jeltelenül, mintegy hiábavalóan tehát, de még néhány derűs, sőt, kockáztassuk meg, boldog pillanat is, és mindebből immár csak az enyészetnek e kesernyés, fojtó kipárolgása maradt – némi kegyes túlzással, érzelmes jóakarattal szólva persze, a meghatódottság hangján. Miért is kellene elhinnünk, hogy csak néhány hatalmas, vagy valami más módon kiváltságos ember élettörténete volt méltó arra, hogy fennmaradjon az utókor számára tanulságul, okulásul?
Szellővölgy kivételesen szép világ, mégis nehezen találnak rá. Pedig nem kell túl messze keresni, mindenkiben ott rejtőzik. Talán.
Sokak szerint a Különleges Nép lakta völgyet hatalmas istenségek vigyázzák, de ha az istenek akarata ellentétes, néha árnyba borul a boldogság, s a fény nem vetül egyformán mindenkire.
Valaki teljes sötétségben él, ezért áhítozik a világosságra; másvalaki csupán a valóság kis szeletéről tud, ezért nem vágyik másra. Van olyan, aki kitalál magának egy világot, ha már az igazit nem láthatja, olyan is van, aki fénybe áll, tőle mégsem lesz fényes, de egyvalaki mindenáron hatalmat akar, és amikor a hatalmat akaró kéz vágyfokozó italhoz jut, az érzékek mérhetetlenül elszabadulnak.
Szellővölgyre lecsap a vihar, megremeg a föld, a Hasadó-hegy mélyéről pedig kitörni készül a bűnös lelkek haragja. Sokan az istenek harcát látják ebben, azt gondolják, hogy a véletlen is természetfölötti szándékot rejt, mert az ártatlant elcsábítja a fény, és a fenevad titkon kiszabadul, hogy bevégezze a gonosz akaratát.
A megrázó eseményeket behálózza a misztikum. De vajon a természetfeletti erőknek vagy a véres valóságnak higgyünk, miközben a nyomorból kiemelkedni vágyó férfi, az álnok főpap, a tiszta lány, a kéjsóvár dáma és az eltorzult személyiségű testvér útját járjuk?
Erről szabadon dönthetünk, hiszen Szellővölgy lakóiban magunkra ismerhetünk, és a válaszok is bennünk vannak. Az öt főszereplő mindegyike valamely érzékének a rabja, ennek következtében mind másképpen látják a világot, miközben elmesélik nekünk ezt a rendkívüli történetet, amely egy varázsos világ fátylán keresztül mély gondolatokkal párosult izgalmakat takar.
„Tudja-e Ön, kedves Olvasó, hogy mit éreztem, amikor kezet foghattam Puskás Öcsivel? Hogy ellopták Takács Mari első fizetését, s hogy miként izgultam halálra magam Tamási Eszter meseszép bundája miatt? Hogy miért zúgott bele a kötél a kötéltáncosnőbe, hogy miben hasonlít a régen volt lecsó a régen volt szerelemre, hogy miért sanyarú a fehér zebrák sorsa, hogy mily kínos, ha a cég vezérkara ajtóstól ront egy mellékhelyiségbe? Hogy hajdan a kezét is elegendő volt megfogni a lányoknak, hogy mi az igazság az Ál utcai fiúkról, hogy mekkora disznóság történt a nagy író emlékházában, hogy lebukott-e Boríték és Napocska, amikor papás-mamást játszott az óvodakertben? Továbbá azt, hogy randevúzott-e a pénztáros kisasszony a bankrablóval, hogy szerencsés-e, ha egy BKV-ellenőr kombinéruhát hord munka közben, hogy szükség van-e vállalati hipochonderre, hogy egykori szerelmem három fogorvoshoz ment férjhez kis követési távolsággal, végül, hogy régen merőben más volt bizonyos női blúzok gombolása?”
A kötetből a fenti kérdésekre kaphatnak választ az érdeklődők.
Vajon mi lehet az, amitől egy pávián meglepődik és egy papagáj több alkalommal is leszögezi, hogy: „ki-ráki?” Azonnal be fogjuk látni, hogy alapos okuk volt-e különös viselkedésre. Az erdő közepén, hátával egy fának dőlve nyugodtan aludt egy úr, szmokingban, lakkcipőben, fején szalmakalappal, gomblyukáról csüggő monoklival. Estélyi ruhája olyan kifogástalan, olyan frissen vasalt és ragyogóan tiszta volt, inge, keménygallérja olyan kifogástalanul sima és hófehér, mintha most lépett volna ki egy kaszinó kapuján. Megjegyzem, így is volt. A hely viszont, ahol most ébredezett, a Kongó őserdejének mélye volt. Theodor Emerson, becenevén „Petróleum Teddy”, elkényeztetett milliomos csemete, legjobb barátjába, Gordon kapitánnyal fogadást kötnek. A tét: milliók nélkül megélni úgy, ahogy van, egy szál szmokingban, a Kongó őserdejének közepén. Teddy azonban nem számolt néhány jelentéktelen dologgal: vadállatokkal, kannibálokkal, egyéb vérszopó fenevadakkal, na meg a rekkenő hőséggel sem…
© 2023 DiBookSale Zrt. Minden jog fenntartva.
