Ez az erdélyi falu az újdonságok tárházát tárta ki elõttem. Itt ettem először valódi kürtőskalácsot, sőt a varázslatos technológiát is megcsodálhattam, ahogy a művészi gonddal dorongra tekert tészta a kemence izzó ölébe nyomul. Kis szobában ültek este a lányok, legalább negyvenen, egy öregasszony felügyelete alatt, és dalolva fonták szalmából a kalapot, ujjaik eleven kötőtűkként cikáztak. Egy másik házban bált is láttam, persze viseletben, fantasztikus lendületű, szenvedélyű és kultúrájú kavargást. Hagyomány szabta meg a táncrendet, ahogy a figurákat, a gesztusokat, a mosolyokat is szilaj hagyomány szabályozta. Ismertem már színpadról ezeket a lépéseket és mozdulatokat, ezt a képtelen fizikai és ritmikai bravúrt, de eddig legfeljebb teljesítményként csodáltam, mint Velence utcáit, a soha-vissza-nem-térő múlt káprázatos kövületeit. A nézőtérrõl, városi világból, városi aggyal és szívvel, hazugnak éreztem, számítón romantikusnak mindazt, ami előttem kavargott: mintha ál-bölényeket hajtottak volna a fizető vadász kötelességszerűen káprázó szeme elé. Itt azonban, ebben a faluban, ebben a bálban nem jutott a táncosok eszébe, hogy művészetet produkálnak, nem élték át, hogy az idő végvári vitézei ők, jól érezték magukat a megszokott ruhában, hagyományban, a megszokott zene forgószelében. (Részlet a Vilmos c. írásból)