Kemény István 1970-ben szûk szakmai közönségnek elõadást tartott a Magyar Tudományos Akadémián. Az egyébként rendkívül visszafogott elõadásban megsértett egy tabut: a hivatalos ideológia ellenében kimondta, hogy Magyarországon vannak szegények. Ezzel a „szabálysértéssel” lényegében véget is ért életének az a rövid periódusa, amikor minden energiáját legfõbb szenvedélyének, a magyar társadalom megismerésének szentelhette. Pályája úgy indult, hogy a háború miatt félbeszakította egyetemi tanulmányait. Részt vett az ellenállási mozgalomban. 1949-ben megszerezte a pedagógiai, filozófiai és közgazdaságtani diplomát, volt egyetemi oktató, majd az ötvenes években falusi és külvárosi iskolákban tanított. 1956-ban az egyik Petõfi-köri vitában nagy feltûnést keltõ beszámolót tartott a magyar valóságot kevéssé ismerõ hallgatóságnak. Részt vett a forradalomban. 1957-ben letartóztatták. Szabadulása után mûszaki fordításokból és álnéven írt cikkekbõl élt. Késõbb könyvtárosi álláshoz jutott, sõt, mellékfoglalkozásként bekapcsolódhatott az ötvenes évek teljes tilalma után lassan újjáéledõ szociológiai kutatásokba. A hatvanas évek végén fõállású társadalomkutató lett, de az akadémiai elõadást követõen fokozatosan kiszorították a pályáról, végül persona non gratává minõsítették, pedig nem tett mást, csak leírta, hogy mit csinálnak a vállalatvezetõk, hogyan élnek a munkások, a szegények, a cigányok. Egy ideig még próbálta mások nevén folytatni, aztán már erre sem volt lehetõsége, ezért 1977-ben Párizsba emigrált.