„Yvette-em, fekete hajú, tüzes Ariadném, fölöttébb büszke volt rám. Egy délelõtt, megint csak a konyhában, odasúgta a fülembe, hogy jó lenne, ha... Úgy látszik, a konyhai munka és környezet van a legélénkebb hatással szerelmi vágyára, gondoltam. Hiába, minden nõ egyedi eset, külön egyéniség, más-más hangszer: az egyik oboa, a másik angolkürt, a harmadik lant, a negyedik csembaló. Már indultam volna a nappaliba, de Yvette keze megállított. – Most itt. – Ejha! – szörnyûködtem. – Én ráhasalok az asztalra, te fölhajtod hátul a szoknyámat, és úgy.” A Thészeusz és a fekete özvegyben Grendel Lajos elõzõ regénye, a Szakítások legszerelmesebb, legkicsapongóbb természetû alakjának, a történész Szemere Ákosnak a további sorsát kíséri figyelemmel. Ákos, akit a csehszlovákiai magyar értelmiségi sors „megtestesítõjének” is tarthatunk, ebben a regényben sem tagadja meg korábbi önmagát, Thészeuszként bolyong a kompromisszumok és érzelmek labirintusában, mígnem végleg kiköt Ariadnéja, a fekete özvegy karjaiban...