Kisregény? Filmregény? Filmes próza? Nehéz lenne a magyar irodalom egyik élõ klasszikusának ezt a könyvét beskatulyázni. És hogy mirõl szól? Csupa-csupa közhelyekrõl: szeretetrõl és megbocsátásról, boldogságról meg magyarságról meg chileiségrõl. Ki ne hagyjuk a legfontosabbakat: tequiláról, a misztikus peyote kaktuszról, óceánparti homokos öblökrõl, nõkrõl és férfiakról, akik mámorosan ölelkeznek és sután botladozva kerülik el egymást – szabadságvágyról. Ez egy piros-fehér-zöld könyv – Mexikóról. Vagy a legkevésbé Mexikóról? Tisztaságról biztosan, de mégis inkább barátságról. Születõ és múló, mégis örök barátságokról. Temesi Ferencet , ahogy a könyveit és írásait is, vagy szeretik, vagy megrettennek tõle. Hidegen senkit nem hagy, sem robusztus személyisége, sem a munkája. Legutóbbi hatalmas vállalkozása, Bartók Béláról írt regénye is komoly vitákat, feltétlen szeretetet és olykor komoly ellenérzést váltott ki. És addig jó, amíg ez így van. Mert csak egyetlen rossz létezik: a közöny hideg csöndje. Ami Temesit mindig elkerüli.