„Hosszú idõ után nemrég Szegeden jártam. Az „Alföld metropolisát” fehér szemfödél takarta, az utcákon vastag rétegben feküdt a hó. A sietõs lépés hangja eltompult benne. Szorongás fogott el. Mintha halott körött járnék…! Mire ez a nagy csönd? Mi ez a visszafojtott hallgatás? Riadtan fogództam meg emlékeimben. Megmondják talán azok a helyek, ahol valaha jártam: Az a szöglet, melyen álltam iskolatáskámmal a hónom alatt, várva, míg elhalad az útközépen az a kocsi… Majd válaszol a Tisza, örök nosztalgiám kiapadhatatlan folyama! Majd beszélnek a Stefánia-liget susogó fái, a kapuõrzõ vén ágyúgolyók, a várrom, mely elõtt a katonazene sikongó muzsikája vidult, a nagyhíd, mely olyan széles ölelkezéssel fogja át azt a szent, kincses földet a Tiszával, mintha csak mutatni akarná kõbe vésve, vasba öntve, hogy összetartoznak azok, örökre, elválaszthatatlanul. Elzarándokoltam gyermekkorom kegyhelyeire. Fölkerestem alázatos szívvel a meghitt szögletet, ahol valamikor kis pajtásaimmal összevártuk egymást, hogy együtt érjünk a komoly tudományok csarnokába.”