Múltunk, ha szembejön

Az ’56-ban született szerző – egy sor hiánypótló forráskiadvány és történelmi monográfia közreadása után – ezúttal a „velünk élő történelem”, a személyes sorsok és a kortársi emlékezet izgalmas tanúságait összegzi, méghozzá rendhagyó módon úgy, hogy eközben saját köztörténeti magánemlékeit is felidézi.
Miféle sors várt a „forradalom árváira”, arra a sok ezer menekült kamaszra, aki 1956 őszén egyedül vágott a világnak – avagy egy másik korfordulóhoz érve, azon intézetekben felnőtt, lázadó tizenévesekre, akik éppen a rendszerváltás évadján váltak nagykorúvá? Hogyan alakult Trianon óta a kisebbségi magyar közösségek „szétfejlődése”, dacolva háborúval, diktatúrákkal s egy sor újabb impériumváltással? Melyek a mélyebb strukturális és lélektani okai a térségbeli nacionalizmusok makacs újraéledésének, avagy másfelől: a modernitás elutasításának, a demokratikus értékrend látványos megrendülésének? Hogyan él tovább a Kádár-kori amnézia ’56 és ’89 valódi örökségét máig elsikkasztva? Miféle eszmények, érvek formálták a hetvenes, nyolcvanas évek cenzúravitáit, a magyar szamizdat mára méltatlanul feledett hőskorát, és vajon mennyiben terheli esélymulasztás a rendszerváltó értelmiséget, a sajtót, az egyháza(ka)t, a régi és újabb politikai elit(ek)et?
A szerző sommás válaszok helyett inkább makacsul tovább kérdez, történeteket rekonstruál, tényeket összegez, sokféle emléket próbál szembesíteni egymással. Amint az külön-külön és együtt valamennyiünk dolga lenne egy tisztultabb önismeretre törekedve. Hogy múltunk, „ha szembe jön”, ne kelljen zavartan, szemlesütve kitérnünk előle.