Pár hónappal az egyetem kezdete előtt elvesztettem az egyetlen embert, akire egész életemben számíthattam... Nagyapát! Hirtelen egyedül maradtam a világban, és el kellett kezdenem a nagybetűs egyetemi életemet is, amit őszintén, egyáltalán nem így képzeltem el! Nem számítottam rá, hogy egy fatális adminisztrációs hibának köszönhetően éppen Vele kerülök egy szobába. Emlékszem, mi mindent elkövetett annak érdekében, hogy eltűnjek a képből. Utólag visszagondolva viccesek voltak a trükkjei, de akkoriban sok bosszúságot okozott a próbálkozásaival. Amikor belépett az életembe, minden megváltozott. Hirtelen szerelmes és kiszámíthatatlan lettem. Annyira gyorsan történtek az események, hogy szinte követni is képtelen voltam. Sodródtam az árral és rendületlenül harcoltam a szerelmünkért, amikor nem várt problémákat gördített elénk az élet. Nem akartam feladni őt, és ő sem engem. Mindketten harcoltunk a szívünkkel az eszünk ellen, de egy napon az egyikünk belefáradt és meghozta a végső döntést. Sajnos van úgy, hogy hiába tombol a szívünk, hiába őrülünk meg a másikért, ha a sorsnak más tervei vannak velünk. Valamiért mindkettőnket próbára tett az élet már egészen kiskorunktól kezdve. Nem kímélt egyikünket sem a pofonoktól és a csalódásoktól. Lehet, csak egy eddig meg nem tanult leckét akar megtanítani nekünk, nem tudom. Jelenleg egyetlen dologban vagyok csak biztos, hogy amíg élek szeretni fogom őt és csak remélni tudom, hogy ő is így érez...