„A ​hatalmas város műszőrbe bugyolálva melegítette testünket, de bármelyik pillanatban ellökhetett magától, és mint egy nem kívánt magzatot lehúzhatott minket a csatornába. Ez a veszély azonban csak napról napra jobban felkorbácsolta bennünk a vágyat az élet után. Hittünk benne, hogy közeledik a paradicsom, és hogy a pokol ott van a lábunk alatt. Ezért burjánzott a gyönyör a városban, és ezért volt állandó a félelem. Önkívületben kacagtunk. Minden érzés intenzív volt, önző, aztán bőrünkhöz tapadva bűzös foltot hagyott, és elpárolgott. Ezt látva csak még jobban vágytunk rá, hogy megváltoztassuk Isztambult.” Négy ember fekszik valahol Isztambul mélyén, egy sötét pincebörtön szűk és hideg cellájában. A négy fal között megszűnik tér és idő: a foglyok egyetlen viszonyítási pontja a börtön vaskapujának rozsdás hangja és a nap mint nap elszenvedett kínzások nyomában járó állandó fájdalom. A köztes időben történetekkel, legendákkal, anekdotákkal, találós kérdésekkel, filozofikus gondolatokkal szórakoztatják egymást, s ahogy mese és valóság olykor különös módon összeszövődik, a háttérben felsejlik négy különböző emberi sors. A föld alatti történetek és gondolatok azonban mindig ugyanoda vezetnek: a föld fölötti városba, Isztambulba.