„A ​szép kőház küszöbén ezelőtt harminc vagy még több esztendővel egy tépett bundájú kutya heverészett. Ezt hívták Burkusnak. Hogy aztán a nevezett kőházba sorba beköszöntöttek az apróságok, Burkus nagyon hozzájuk szokott. Az első fiú félt tőle, a leányka nem ment hozzá, hogy be ne sározza a ruháját, a harmadik egyszer leesett a hátáról s azóta csak távolról szerette, hanem a negyediknek már egészen Burkus volt a dajkája. Ő vigyázott rá a tornácon, kezéből kivette vajas kenyerét, nem mordult rá, ha a farkát ráncigálta, nem bántotta, ha parányi kezét bedugta a szájába. Ha a gyermek reggel felébredt, Burkus volt az első szava. Erőnek erejével azt akarta, hogy fektessék melléje Burkust éjszakára. Egész nap elbeszélgetett Burkussal, még kérdezgetett is tőle mindenféle badarságot. Mikor pedig Burkust egy nyári délután a kert lábában megtalálták: a negyedik gyermek, a Pista fiú, úgy sírt, de úgy sírt, hogy alig tudták megvigasztalni. A Burkus iránt való éktelen szeretete miatt elnevezték őt a testvérei, a szülei, a szomszédok, a falu – az egész világ: Burkusnak.”
Gaál Mózes Burkus egyszerű történetében rávilágít arra az örök igazságra, hogy életünk nem más, mint egy kis fejezet a nagybetűs könyvben. Burkus hosszú évekig tartó tanulás, munka és kitartás után lépésről lépésre valósítja meg álmait. A fiatal férfi a hétköznapok szürkesége és nehézségei ellenére végül megtalálja helyét a világban.