Erdély, a „magyarabb magyarok” földje, évszázadokig a „nemzeti állam” őrzője, a „magyarság védőbástyája”, a nemzeti mítoszok tündérkertje. Amikor a második bécsi döntést követően északi része újra magyar szuverenitás alá került, elképzelhetetlennek tűnt, hogy lakói ne kizárólag magyarként tekintsenek magukra, ne a nemzeti egység jegyében határozzák meg önmagukat. A mindennapok azonban hamar felszínre hozták azt is, ami nem összekötötte, hanem elválasztotta Erdélyt és az anyaországot. A kisebbségi lét, a két évtizedes külön történelem, az első világháborút követően megfogalmazott saját ideológiák, az „erdélyiség” – párosulva a regionális elit pozícióőrzésével – nem csak egy társadalmi monopóliumra törekvő pártot hívott életre, hanem egy határozottan megfogalmazott és képviselt ideológiát is, ez pedig egy elkülönülő erdélyi identitás megfogalmazását is céljául tűzte ki.

A kötet arra keresi a választ, hogy milyen módon próbálta enyhíteni-oldani ez a sajátos, a korszak jobboldali szociális reformeszméihez kapcsolódó ideológia és az „erdélyiség” mint identitás, a nemzeti egység és a tényleges „szétfejlődés” feszültségeit, hogyan viszonyult az anyaországhoz és a kisebbségekhez? Miként alakult ki az egykor demokratikus tartalmú erdélyiség „színeváltozásával” egy szuprematista, nagymagyar és paradox módon mégis elkülönülő eszmeiség az immár többséggé lett magyarság elitje körében?