Részlet az e-könyvből: "Még mindig nem merte elhagyni rejtekhelyét. Abban a kicsiny, puha karosszékben ült, melyet a bácsi karácsonykor ajándékozott neki. Fejecskéje két karján nyugodott, melyeket az asztalra fektetett. Szíve már nem dobogott oly remegve, de a homlokban lázasan működött az agy, a gondolatok villámgyorsan űzték és váltották fel egymást. A kis termetű öreg úrnőre is gondolt, kinek pompás bokrétája ott hever künn a kőkockákon, ahol valószínűleg már rég összetiporták vigyázatlan emberek… Ez volna tehát a „vénkisasszony”, aki oly magányosan lakik fenn a hátsó ház második emeletén, és aki szűnni nem akaró vita és perpatvar tárgyául szolgál a vén szakácsnő és Henrik között! Friderika állítása szerint a vénkisasszony lelkére iszonyú bűn súlya nehezül: ő okozta volt apja korai halálát. A hajmeresztő történet mindenkor iszonnyal és rémülettel töltötte el Felicitas kis szívecskéjét, de most már vége ennek a rémületnek… A kicsiny úrnő azzal a lelki jóságot eláruló arccal és a könnyekkel telt szelíd szemekkel nem lehet apagyilkos! Most már rendületlenül meg van arról győződve, hogy Henriknek van igaza, aki Friderika rémmeséinél állhatatosan rázogatta bozontos fejét és éppoly következetesen adott kifejezést abbeli nézetének, hogy „már csak mégis másképp kellett történnie annak a históriának”. Évek előtt a vénkisasszony is lenn lakott a főépületben, de – mint a vén szakácsné mindenkor megújuló pulykaméreggel beszélte – sehogy sem volt rábírható, hogy legalább a vasárnap délutánt ne szentségtelenítse meg az ő istentelen világi dalaival és kicsapongóan víg zongorajátékával. Az asszonyság nem szűnt meg lelkére beszélni neki, sűrűn emlegetve poklot és mennyországot, de ez mind csak falra hányt borsó volt, amíg végre annyira elfajult a dolog, hogy már nem lehetett tovább tűrni a házban ezt az istentelen botrányt. Ekkor aztán Hellwig úrnak szépecskén bele kellett nyugodnia neje akaratába, és a vénkisasszonyt felszállásolták oda hátul, a padlás alá…"