Túlnőtt-e ​Elvis önmagán, meg tudja-e állítani a költészet a halált, ildomos-e egy idegen férfi után loholni a fagyos hegyoldalban, hűtlenség-e, ha az ember egyszerre két nőt szeret, hatalmasabb-e az éjszaka, mint a világ összes napja, lehet-e egy nagyapának szerelmi bánata és ha igen, érdekelne-e egyáltalán valakit? Meg lehet-e békélni a múlttal? 
A halaknak nincs lábuk folytatása a következő nap története. A behavazott Keflavikban teljes a szélcsend. Ari, a középkorú, elvált, hosszú évek távolléte után Dániából Izlandra hazatért könyvkiadó, bár nincs hozzá valami sok kedve, elindul, hogy meglátogassa haldokló apját. Margrét a múltban tekintetét a csillagokba fúrja, Oddur pedig kihajózott délre, legnagyobb fiával a fedélzeten. A hatvanas években egy fiatal pár felzaklatja a szomszédokat, aztán önmagát. Az izlandi nyár egyik legcsodálatosabb napján egy kisfiú elbújik a függöny mögé. Egy hal, egy ököl, egy tenyér csattan a járomcsonton, a jóképű Carl Sagan pedig a világűrről beszél. 
A mindenséghez mérhető költői lezárása a Jón Kalman Stefánsson egy évszázadon átívelő, egy kelet-izlandi halászfalutól egészen napjainkig tartó családregény-ciklusának.