A ​lélekidomár a reformkorral, a szabadságharccal foglalkozó nagy művek után, 1889-ben íródott. Címszereplője messze van már – korban is, tettben is – a szabadságharc hőseitől. Jellemében ugyanolyan feddhetetlen, mint Jókai bármely főalakja, s egy csodálatos, s ezért „bűvös” hatalma van felettük. A gonosztevőket vallomásra bírja, zabolázhatatlannak hitt női személyeket megszelídít. A könyv az önkényuralom alatt hatalmassá duzzadt betyártársadalom felszámolásáról, nemzetközi szélhámosok detektívregénybe illő izgalmakkal leírt leleplezéséről szól, hosszú kutatásról egy titokzatos kincs után, amely annyi ember boldogtalanságát okozza. Továbbá két, szenvedéllyel és szenvedéssel teli házasságot mond el: Lándory Bertalan, a lélekidomár tragikus szerelmét Godivával, akit árvaságából kiemel, életre formál, felébreszti érzéseit, újból gazdaggá tesz és végül nejéül kap, később az özvegyült hős fáradozásait egy francia család szövevényes ellentétei közt az igazság érdekében; majd megbékélését egy új, nem kevésbé hű és szerető feleség oldalán. – A Gángó Gábor értő utószavával kiegészülő regényt a nagy eszméktől való elfordulása, „magán-tematikája” ellenére Jókai eleven stílusa, mesélőkedve teszi mindenki számára élvezetessé.