A boszorkányok lehetnek szépségesek, egyiptomi ékességgel kifestettek, loboghat a fekete (igen, sohasem szőke) hajuk, amikor szélvészként száguldoznak hegyen-völgyön át, fent a hegyek sziklacsúcsán, akár fentebb, csillagok közt, és ha szépen imádkozol, még jó boszorkány is akad köztük.
Mi, alkotótársak nem tudunk imádkozni, mert bizony-bizony nagy szükségünk lett volna jó boszorkányra, aki segített volna hamar létrehozni a tarkabarka (mint a kaméleon kerek farka), varázslatos meséink világát, a színes mesekönyvünket, térdre borulva előadott könyörgésünkre se hallgatott egy szál se.
Jó boszorka nem érkezett hozzánk, de gonosz boszik hada annál inkább, köpködték ránk átkaikat: rossz éjszakákat, fizetős munkák erdejét, csonttörést, náthát, mindenféle fészkes fenét. Aztán megnyílt az egek legszebb ablaka, kiröppent belőle a csőrében pólyát ringató hosszúnyakú gólyaanyóka és minden bájjal, varázslattal megáldott aranyos kis unokát tett le a küszöbre. A boldogságtól repeső nagypapa kiterült, mint a levelibéka a piros kendő láttán. Jesszusom, unokát is besoroltam a késleltetők közé, meg fog verni a nemlétező isten haragja, furkósbottal, golfátkokkal. Már itt is van, fáj a jobb könyököm. Magasságos ég, hát mukkannom se szabad?
Azért - átkok ide, unoka oda -, meglátjátok, gyönyörűséges mesekönyvvel ajándékozzuk meg a pusztulásra ítélt földi halandókat. Talán lesz, aki a mesterséges intelligencia áldozataként ezt a könyvet fogja felolvasni gyermekének, mielőtt búcsút intene elátkozott világunknak!

Búcsúzom. Nagyon fáj!
Becsuktam a politikai-gazdasági kérdésekkel foglalkozó írásaim utolsó oldalát. Mint e könyv címével, most is József Attilához menekülök, mert nagyon fáj. Írhatnék '56-ról, amikor kirúgtak a moszkvai egyetemről, mert védeni próbáltam kis országunkat a mély fasizmus bélyegzővel szemben. Írhatnám, hogy a KGB-tisztnek volt igaza: mind gyorsabban terjeszti ki a szárnyát országunk felett a fasizmus.
Írok a diktatórikus rendszerek, a fasizmus általános térnyeréséről.
Írok a munkaalapú társadalmak közelgő haláláról, a mesterséges intelligencia hatásairól: a munkanélküliség robbanásszerű növekedéséről, az egyenlőtlenség végtelen tágulásáról.
Írok a félelmetes fegyverkezésről, a fegyvereket felszentelő papokról.
Írok a tőke abszolút diadaláról.
Írom, ugyanazzal az érzéssel a torkomban, amit József Attila érezhetett, amikor csodálatos sorait írta:
"Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,"
Közben érzem, tudom: hiába is kiáltanék! A demagógia az ostobaság tengerén evezve eldugaszolja a fülcsatornákat, még a föld dübörgését se hallják meg az emberek.
Megpróbálok meséket írni, átevezek a gyermekek békés, csodálatos világába. Nehéz mesterség, talán sikerül!
A búcsú szavait is József Attilától kölcsönzöm. Kihez is szól vajon?
Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.
Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.
Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.
Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.
Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -
s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

Egy ember élete egy évszázad történelme.
A szerző - mint írja - a magyar fasizmus születése utáni történelmi pillanatokban született, és a fasizmus új kivirágzásának korában készül az elmúlásra. Közben átélt feudalista csökevényekkel terhelt kapitalizmust, világháborút, húsdarálást, ártatlan tömegek irtózatos irtását, szőnyegbombázást, menekülést, tartós megszállást, forradalmat, annak eltaposását, szocialista évtizedeket, tanult moszkvai egyetemen és a Marx Károlyon, mind szomorúbban kísérte figyelemmel a gengszterváltást, a neoliberalista neokapitalizmust, az ország lerablását, diktatórikus rend burjánzását, az oktatásügy és egészségügy tönkretételét, tömegek elnyomorodását.

Sűrűn idézi József Attilát, aki pontosan tudta és utánozhatatlanul írta le az elnyomást:
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll -
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.

Gondolkodónak vallja magát. Baloldali gondolkodónak. Messze balrább áll a mai világunk magukat baloldalinak valló politikusainál, akik jól érzik magukat a tőke uralma alatt. Ő tőkén túli világról álmodik, amelyik közelít a minden ember egyenlősége elérhetetlen filozófiai-politikai-gazdasági rendjéhez. Az elnyomást, kizsákmányolást nem marxi mércével méri, hanem amerikai gondolkodókkal egyetértve a katasztrófa-kapitalizmus mindent bekebelező tőkéseinek léptékeivel.
Reméli, kevesebben fogják átkozni ezért az önéletrajzért, mint ahányan kezet fognak nyújtani.

Már az adatgyűjtésnél tapasztalnom kellett, hogy minden eddigi írásomnál nagyobb bátorságra lesz szükségem. Több szempontból másképp láttam a világot, más adatok éltek bennem, mint amit az első adatsorok mutattak. Egyrészt tehát meg kell birkóznom saját ateista bensőmmel, másrészt - mivel változatlanul vallom, hogy isten vagy akármi más néven a világunk felett alkotóként és uralkodóként szereplő lény nem létezhet - jóval nagyobb ellenállással, ellenszenvvel fog találkozni az írásom, mint amivel eddig számoltam. Rettenetesen nehéz leírni - mivel már a szűk rokonságomban, közeli ismerőseim, barátaim körében sok végtelenül mélyen hívő ember van -, hogy ha isten létezik, az gonosz lény. Normális, emberiességtől fűtött lény nem hozhatta létre, nem irányíthatja ezt a gyűlölettel, mocsokkal teli, vérben úszó világot.
Minden korábbi írásommal tanultam is, tágultak az ismereteim. Most erőteljesebben jelentkezik az ismeretek hiánya. A napokban írtam le Lónyai Péternek, a könyv szerkesztőjének, hogy lubickolok ebben a témában. Lubickolok, mert mérhetetlenül sokat tanulok. Párhuzamosan több könyvet olvasok, kutatok az eddigi írásaimban, az Interneten. Tanulok és tanulok!
Ezzel eleget is tettem szokásos vallomásomnak: nem tudósként írok, hanem mindennapi szürke gondolkodóként, járdakoptatóként. Jelen témakörben különösen fontos ezt hangsúlyozni, hiszen történelem, vallástörténelem, filozófia, vallásfilozófia, pszichológia, teológia, és még számtalan tudományág alapos ismeretére lenne szükség tudományos szint eléréséhez.
Kérem, fogadják ezt a könyvet a helyén: széleskörű megalapozottsággal, javító szándékkal írt ismeretterjesztő mű.

A több kiváló alkotás szerzője, éles látókörű elemző ezúttal váratlan gyorsasággal, mégis gondos áttekintéssel vállalkozott a majdnem lehetetlenre: téziseket dolgozott ki a Covid-19 járványból kilábalás lehetőségeiről, nehézségeiről, az azt befolyásoló legfontosabb tényezőknek a folyamatra gyakorolt hatásáról.
Korainak tűnhet a kísérlet, de olyan adathalmazból, értékes szakértői forrásokból épült a tanulmány, hogy komoly megfontolásokra késztet, segítséget jelenthet a válság megoldásán dolgozók számára.
A járványban vergődő minden embertársunk számára elgondolkodtató olvasmány.

A szerző szélsőségesen baloldali érzelműnek vallja magát. Nem hétköznapi, és különösen nem politikai értelemben, még kevésbé magyar baloldaliságnak gúnyolt közegben. Mint írja, annyira baloldali, amilyen nincs is ezen a szerencsétlen világon.
Ennek a vallomásnak a fényében különösen érdekes a kommunizmus elméleteivel, és a megvalósult szocializmussal foglalkozó írása.
Mindent áttekint, ami a marxi elmélet születésétől a kommunizmus dicstelen haláláig ennek az eszmerendszernek a bűvkörébe sorolható. Tiszta szívvel segíteni szándékozó vezetőktől kezdve, emberi mivoltukból kivetkőzött diktátorokon keresztül, az áldozatok minden képzeletet felülmúló mennyiségéig, óriási embertömegek szenvedéséig mindent az elérhető igazságig kutat meg és mutat be.
Kimondja, hogy a kommunizmus bűnös. Nemcsak az okozott felmérhetetlen szenvedésért, és okozott kárért, hanem mert képtelennek bizonyult megvalósítani azt a humánus társadalmi-gazdasági rendszert, amire a világ népei, és legnagyobb gondolkodói vágynak. Ami megakadályozhatta volna a világméretű küzdelemben győztes tőkét a mai modern, végtelenül veszélyes kapitalizmus korlátlan hatalmának megteremtésében.
Kifejti azt is, mintegy felmentésként, hogy a tőke minden tekintetben győztes pozícióval rendelkezett a küzdelem első pillanatától kezdve a kiütéses győzelméig. A szocializmust mindig szegény országok elnyomorított népei tűzték zászlaikra, míg a tőke gazdasági és katonai fölénnyel, óriási kormányzási és elnyomói gyakorlattal rendelkezett, a begyakorlott propaganda-gépezete hengerelni tudott. Csak a Szovjetunió - vérrel és korbáccsal - ért el olyan pozíciót, ami győzelmi reményeket keltett. Embertelen módszerei, belső hatalmi harcai végül árulással vetettek véget a reményeknek.
Az emberiség nem térhet vissza az elpazarolt lehetőséghez. Békés úton, az "osztályharc" beszüntetésével, vegyes gazdasági rendszerek építésével juthat el a tőke világuralmi tébolyának megállításához.

„Szabad, szép könyv. (Weöres lelkesedett érte.) Talán az egyetlen ’68-as magyar regény. Egyáltalán, ’68 szelleméből innét tudhatunk meg a legtöbbet.” (Esterházy Péter) „Végel László csodálatos lebegésben tartja regényét zsargon és poézis, nyerseség és báj között.” (Karl Markus Gauß, Süddeutsche Zeitung) „Fiktív naplóbejegyzésekben írja le Végel hősének a hazugságból való megszabadulás felé vezető útját. Pátosztól mentesen teszi ezt, a giccs mindenáron való elkerülésének szándékával, és gyanakvással telve minden ideológiával szemben.” (Bettina Kaibach, Der Tagesspiegel) „Ha az ember kézbe veszi Végel László regényét, meglepődik, hogy olyan sok párhuzam van a 2012-ben húszas évei közepén járó berlini fiatal és a Tito-rendszer dezorientált ifjúja, az 1968-as kommunista Jugoszlávia felnőtté váló flanőrje között.” (Tomasz Kurianowicz, Frankfurter Allgemeine Zeitung)

Ennek hallatán Pesztonka örömmel csapta a magasba karját, ám a mozdulatnak útját állta Józsi bácsi, s a bekapcsolt elektromos sokkoló csakhamar megtette a hatását. Józsi bácsi egy másodperc alatt százszor fűzte a tűbe a cérnát, és százszor rántotta ki, úgyhogy a végén önelégülten hullott a padlóra, s mielőtt végképp elvesztette az eszméletét, csak ennyit nyögött ki: nem tudtam, hogy ilyen jó hatással van rám a hidegfront…

A halál utáni életnek sokféle formája van, de ezek között a legkülönösebb túlvilág kétség kívül a tollforgatót várja. Ez a túlvilág rendszerint 20-25 év purgatóriummal kezdődik, ez alatt többnyire alig esik szó az eltávozottról, vattás, nyomasztó csend veszi körül. Hirtelen öregebb és régebbi lesz a múlt századok szerzőinél, mondanivalójára árnyék vetül, gondolatai elcsépeltnek tűnnek. Hány meg hány ilyen igazságtalan eltűnést látunk évről évre. Andrassew Ivánra viszont nem ez a sors várt, és el is mondom, szerintem miért. (...) Öt, tíz évvel korábban írt szövegeit olvasgattam, válogattam a passzusokat, amelyeket majd beemelek a párbeszédbe, és ahogy a válaszokon gondolkodtam (...), ráébredtem, hogy a válaszok már régóta készen állnak. Ott vannak a szövegeimben azok a bekezdések, amelyek olyan hiánytalanul illeszkednek Andrassew Iván szövegeihez, mintha együtt üldögéltünk volna fölöttük Tahiban vagy Kisorosziban. Mintha szövegeim írásakor öntudatlanul is már eleve az ő mondataival álltam volna dialógusban." (Péterfy Gergely)

Nem nagy dolog. Kell pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges tengerész, egy velencei kereskedő, egy piránói lány, kell egy nagy tenger, kellenek rá hajók, kell Velence, és kell Piránó, kell Marlon, a régi kópé, és az elrejtett angyallány, Marion. Összekeverjük, kiöntjük, és készen van az első fejezet. Aztán megint kavarunk rajta, kiöntjük, és készen a második fejezet. Keverünk harmincnyolcszor, és készen van mind a harmincnyolc fejezet. Nem nagy dolog. Bárki megcsinálhatja, ha van neki egy akkora tálja, amibe belefér pár tucat angyal, egy Teremtő, néhány részeges matróz, egy nagy tenger, meg Velence… „A legenda szerint a velencei kereskedő olthatatlan szerelemre gyulladt egy szép piránói hajadon iránt, aki türelmetlenül leste, mikor fut be a kikötőbe szerelmesének hajója. A városi szóbeszédre fittyet hányó velencei építtette a kikötőre tekintő palotát, s tétette rá a feliratot: Lassa pur dir – Hadd fecsegjenek.” (Jugoszlávia útikönyv. Bp., 1997, 558. o.) „Hétszáz ékes palota közé kincstárat vasból rakatott s a napot akarta ráveretni, mint óriás, tüzes lakatot.”